Be kell lássam tévedésem.

Be kell lássam tévedésem. Nem volt túl nagy, de mégis... Éveken át védtem őket, kiálltam mellettük. Most azt kell mondjam... Ez az ellenzék egy kalap szart ér föntről a fejtől egészen le a lábig a helyi választókerületi vezetőkig! ...és tisztelet a nagyon kevés kivételnek, azoknak akik tényleg keményen nyomták éveken át nem csak a kampány pár hetében, most a kampányban is. Kevesek voltak ilyenek...túl kevesek. Ajánlom hogy a pártok tagsága gondolkodjon el és kezdje ott... leváltja vezetőit és újakat, arra érdemeseket, alkalmasakat választ.

 Bruck András pedig leírta bővebben részletesebben amit én röviden. 

Bruck András

· 

Sorozatlúzerek

Vasárnap este egész biztosan megállt a világ. Régen tapasztalt rossz, letargikus este volt. Aztán másnap délelőtt láttam, hogy a harmadikon, a folyosó végén megy tovább a lakásfelújítás, a metró ugyanúgy magukba és gondjaikba fordult emberekkel van tele – szóval mintha semmi nem változott volna.
Pedig dehogy.
A már eddig is ezer sebből vérző országot végzetes csapás érte. Nem ismételném meg, mi várható 2022-ig, eleget írtam erről. A lényeg, hogy még az eddiginél is rombolóbb, aljasabb időszak következik, még több fosztogatással, a jogok további szűkítésével. Az, hogy a rezsim még a teljes lelepleződése után is választást tudott nyerni, mégpedig nagy fölénnyel, csak még elszántabbá teszi majd őket. Majd kiderül, van-e határ, és hol.
Egy dolog viszont, gondolom, most már mindenki számára vitathatatlan, az, hogy diktatúrát tényleg nem lehet választáson megdönteni. Ja, hogy ez nem is diktatúra, csak valami illiberális kis vacakság? Nem vitatkozom, de azt sem lehetett.
A történteknek egyébként nincs semmilyen tanulsága, semmit nem kell kielemezni, levonni, nincs mit felismerni: a katasztrófa logikusan következett be, az útja olyan tisztán követhető volt, mint az éjszakai égen átszáguldó meteoré. Az évek során mindent láttunk, hallottunk, menetrendszerűen, újra és újra ugyanazt, aki akarta, diktatúramódszertani-szakértővé képezhette át magát.
Mivel azonban valamit mégis illik mondanom, felvetnék egy dolgot, bár abban sem lesz semmi új. A magyar politikai kultúrából sok egyéb között hiányzik, vagy csak nyomokban van meg egy alapvető lépés, az együttműködésé. Ahogy a Prédikátor könyvében áll, megvan az ideje mindennek, így a háborúnak és a békének is, és a hazai demokratikus oldalt sem érte volna ez a pusztító vereség – konkrétan bele is pusztult – ha képes lett volna falat húzni a verseny és az együttműködés közé.
Hódmezővásárhely után egyértelművé vált, hogy mi a teendő, de a pártok ezt elutasították. Mindegyik diktálni akart, vezető erő akart lenni, és mindegyik pártvezető ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a fővezér. Végül egyik sem nyert, mindegyik rosszul járt, a legmerevebb Jobbik is lényegében szétesett, de a leginkább mi jártunk rosszul, akiknek az érdekeit kellett volna szem előtt tartaniuk.
Nem baj, majd mindent megmagyaráznak a tévében, alig várják már, hogy a taxi az ismerős sofőrrel odaálljon a házuk elé. Biztos vagyok benne, hogy három kétharmados vereség és az ország rablóbanda kézre adása után a legtöbb ellenzéki politikus most sem gondolja, hogy ártott már eleget, itt az ideje a nyugdíjba vonulásnak.
Persze, hogy vannak köztük rendes, tisztességes, keményen dolgozó emberek is, de most már mit számít ez, azt a felelősségüket pedig, hogy a nevük összeforrt az ország pusztulásával, mossa le róluk az Örökkévaló. Ezek az emberek politikusként többé nincsenek, számomra biztosan, talán már a parlamenti őrök sem fognak tisztelegni nekik.
És akkor az együttműködés hiányára egy másik példa. Korábban megoldás lehetett volna az MSZP és a DK újraegyesítése, új, vonzó névvel és egy új vezetővel, hogy legalább köztük megszűnjön az ellenzéki oldalt tönkre tevő rivalizálás. Az egyik oldalon „egy a tábor, egy a zászló”, a másikon kempingtábor – ez nem sok jót ígért.
Csakhogy a magyar politikai kultúrában szóba se jöhetett egy ilyen szokatlan lépés, már csak a vezetők személyisége is kizárta ezt a civilizált lehetőséget. Engedni, félreállni valami magasabb ügyért? Ugyan már, ne is gondolj rá. Amikor végül az utolsó hetekben mégis rákényszerültek az együttműködésre, már késő volt, addigra mindkét párt elvesztette minden hitelét.
A kompromisszumképtelenségre, a háború és a béke éles elválasztásának hiányára azonban a legkirívóbb példa az LMP, amely dacból, doktrinerségből építette fel identitását. A Schiffer-párt immár másodszor lökte vonat alá az ellenzéket, és persze azzal, hogy ismét kétharmadhoz segítette hozzá a Fideszt, az egész nemzetet. Ezzel ő is meg a pártja is feliratkozott a magyar történelem nagy kártevői közé. Jóvátehetetlen a bűnük, és nagyon sajnálom, hogy ismét ott vannak a parlamentben - elnézést kérek Róna Pétertől, Hadházy Ákostól, és még néhányuktól -, de egy ilyen kiszámíthatatlan lumpen alakulat semmilyen közérdeket nem szolgálhat.
És vajon mi szükség volt a Momentum ilyen késői belépésére a politikába az amúgy is már ezer darabra szabdalt ellenzéki oldalon? A párt vezetői mitől nem tudták kivárni április 8-át, hogy aztán másnap érintetlen renoméval állhassanak neki felkészülni 2022-re. Ezt a fiatal, ígéretes pártot is a túlhajszolt versenyszellem és vezetői ambíció nullázta le. Azt hiszem, sok szabad hely marad a következő tüntetésükön.
Az ősbűn persze, hogy a pártok egyáltalán elindultak ezen a választáson. „Sportnemzethez” illően a példát a sportból hozva, ott egyetlen centiméter vagy tizedmásodperc jogtalan előny is büntetést von maga után, mert ezzel a versenytárs esélyei csökkennek. Ellenzéki pártjaink viszont nyikkanás nélkül elfogadták, és már másodszor! a rezsim teljesíthetetlen és megalázó versenyszabályait.
Tudták, tudniuk kellett, hogy egy ennyire egyenlőtlen feltételeket megszabó rendszert csak akkor hoznak létre, ha semmi esélyt nem kívánnak adni az ellenfélnek. Az ellenzék bojkott helyett mégis inkább vágóhídra hajtotta saját szavazóit, érezhető volt, hogy bent akarnak ülni a parlamentben, számukra ez minden más szempontot felülír. És most benn is vannak, micsoda szám! hatvannégyen. Ők felkapaszkodtak a mentőcsónakra, mi meg úszunk majd a szutykos árban.
A választás előtt világbotrány lett volna a bojkott, és Orbán sok mindenben engedni kényszerült volna. (A 0.1 százalékos kamupártokat nem fogadta volna el az EU.) Most viszont ezeknek a sorozatlúzereknek már nincs alkupozíciójuk.
A Fidesz végórái még messze vannak, kár is ebben reménykedni, a következő négy évünk viszont már meg van írva. Érdemes lélekben készülni a realitásokra.