Donáth Annánál leltem rá imént erre az írásra. Egy szerbiai magyar fiatal írta a saját történetét. Az eredetije a REDDIT-en jelent meg. Lemásoltam és elhoztam. Olvassátok aztán jól rágjátok át! Tanulságos.
Íme az írás a szerbiai magyar srác története aki ott magyar, itt szerb.....
"Imitt szerb, amott magyar
[Tisztában vagyok vele, hogy nagy eséllyel indulatokat fog kiváltani az alábbi értekezésem, de a holnapi jelentős dátum okán úgy érzem, határon túli magyarként ez a bejegyzés kikívánkozik belőlem.]
1920. június negyedike; csaknem 100 évvel korábban: megszületik egy döntés, ami 73 évvel, 10 hónappal és 12 nappal azelőtt jelentős hatással van az életemre, mielőtt egyáltalán világra jöttem volna (vagy ami azt illeti, a szüleim vagy akár a nagyszüleim világra jöttek volna).
1994. április tizenhatodika; nagyjából 26 évvel korábban: beérik a szüleim szerelme, termodinamikai csodák egész sorozatának/a csillagok állásának/a nagy számok törvényének/puszta szerencsének köszönhetően meglátom a napvilágot egy olyan országban (Jugoszláviában), ahol éppen háború dúl, és egyáltalán nem biztos, hogy mit hoz a holnap. Ennyi év távlatából megsúgom: egy ideig még nem sok jót.
1999.... valamikor: az óvoda nem olyan sokadik napján összeveszek csoporttársammal, akinek szerb az anyja, magyar az apja. A következő beszélgetés zajlik le (valami miatt tisztán emlékszem az egészre, bár még talán ezzel együtt is jogosan érhet a vád, miszerint nem 100%-ig akkurátus átirat):
- Hülye magyar, minek vagy itt?
- Hát mert itt születtem.
- De ez Szerbia, te meg magyar vagy! -- ez volt az a pont, ahol (viszonylag) gyorsan kifutottam az ellenérvekből, és belém mart a kérdés: Igen, miért is vagyok én itt tulajdonképpen?
2002... valószínűleg nyár: először jöttem fel Pestre a szüleimmel. Megjártam már párszor Szegedet, Kiskunhalast, meg miegymást, de ez most más. Ennek a városnak történelme van, az utcák mesélnek, a Hősök tere epic, a metró meg a Duna alatt megy, hát ez valami csodálatos. Valami múzeumban vagyunk, dinókról nézegetek képeket. Meg vagyok veszve a dinókért ezt látja rajtam a tárlatvezető is, és beszélgetünk, hogy Triceratops így, T-Rex úgy, aztán elhangzik a kérdés, hogy honnan jöttem?
- *Insert random észak-bácskai falunév*
- Nahát, te ennyire jól tudsz magyarul szerb létedre?
Nem tudom még azonosítani a bennem lezajló mentális jelenséget, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy a 8 éves énem lefaszul. Szerb? Én? *Insert random honfoglaláskori magyar név* De hát én magyar vagyok! Vagy mégsem?
2004. december ötödike: kint játszok az udvaron, behívnak öcsémmel együtt, hogy gyerünk a tévé elé, most eldől, végre leszünk-e igazi magyarok. Piros/fehér/zöld színekkel kidekorált húsos pite az asztalon, a Nagyi azt mondja, hamarosan kiderül, hogy győzelmi vagy siralom pite lesz-e... Nem sokára a tévéképernyőre kúsznak a számok és a százalékok. Siralom pite lesz belőle, de az íze jó. A felénél járok a kajának, nem egészen értem, hogy mi van, de a kifejezéstől amik a felnőttek arcán van, elsírom magam. Még nem tudom, de később be tudom azonosítani az érzést, mikor a párod azt mondja, hogy nem kellesz neki, te meg nem érted, hogy mit csináltál rosszul, hisz te csak tartozni szerettél volna végre valahova.
2009... vagy 2010; valamikor középiskolában: szerbtanárnő magyarul egy kukkot sem szól, nekem az ő anyanyelve nem az erősségem, ami egy felelés során meglepő akadályokat gördít az egyének elé a kommunikációban. Elhangzik egy kérdés (amit az egyik osztálytársam fordít), hogy mit akarok én itt kezdeni magammal ebben az országban, ha az se tudom értelmesen megfogalmazni, miért volt zseniális Иво Андрић (ejtsd: ivó ándrity) irodalma. A válasz az, hogy én sem tudom.
2012. februrár valahanyadika: Szabadkán a családdal mondjuk az esküt. Magyar állampolgárok lettünk. Jó fej politikus ez az Orbán Viktor, pláne ahhoz a Gyurcsányhoz képest, aki 2004-ben az arcunkba fosott, meg akinek két évvel később volt az az Őszödi beszédes felhajtása, ami miatt egy időre a feje tetejére állt a világ. Az eskütételen ott tátog velünk néhány falumbeli is, akikről tudom, hogy egy szót sem tudnak magyarul, de vannak magyar felmenőik, szóval ők is ott lehetnek most. Ekkor még nem érzem át, miért is olyan jelentős ez.
2013. januárja vagy februárja: megvan a válasz a szerbtanárnő kérdésére-- nem akarok ebben az országban semmihez sem kezdeni, megyek oda, ahol a šankból pult lesz, a pivóból sör, a kladionicásból meg fogadóiroda.
2013 júliusa: kapok egy SMS-t, hogy felvettek pszichológiára Szegeden. Anyum is pszichológus, én annak ellenére írtam be ezt ezt a szakot, nem amiatt (ahogy azt sokan gondolják). Nem számít, a haverokkal bebaszunk mint a szemét.
2013. őszének egy random estéje: békés megyei cimborákkal készülődünk buliba, épp az Abszintos üvegnek annak a részénél járunk, ami viccessé teszi a határon túlról áthozott közép zárt e-betűmet. Az egyikük viccesen megdicsér, hogy szerb létemre milyen jó fej vagyok. A számmal mosolygok, a szememmel nem.
2014 áprilisa: ikszelek egyet, méghozzá narancsszínűt. Nem igazán érdekel a politika (az egyetem, a csajok és a bulik, meg a saját projektjeim elég időmet elviszik), de ez tűnik helyesnek az addigi 20 év tapasztalatai alapján.
Innentől összefolynak a dolgok... még az év decemberében meghal Nagyapám. A vége felé már nem igazán ismert meg minket, de arra az utolsó pillanatig büszke volt, hogy hivatalosan is magyarként halhat meg. A temetés után depresszió, gyász, pánikrohamok.
A pszichiátrián talán először szembesülök azzal, milyen is a magyarországi egészségügy.
Lassú, de biztos javulás egy idő után. Ezt meg kell ünnepelni: buli haverokkal, összeszólalkozás a rossz emberekkel. Kiskombi, négy hasonkorú fiatal kiugrik belőlük, csitt-csatt, én a földön, jó hogy meg nem fojtanak. Valaki rendőrt hív, mire kiérnek, én már azon röhögök, hogy micsoda irónia, hogy 20 évet kellett várnom és Magyarországra jönnöm egy alapos verésért, amit Szerbiában anno nem kaptam meg.
A 12 órás rendőri és az azt követő kórházi procedúra után viszont már nincs kedvem röhögni. Inkább százszor a verés, mint még egyszer a kurva bürokrácia.
Összerakom, hogy itt valami súlyosan el van baszva a rendszerben. Megfogadom, hogy ezentúl nyitott szemmel járok, értelmezem mindazt, ami történik körülöttem. És elkezdem észrevenni: egy-két milliárd átcsúszik ide meg oda, Lölő vagyona gyarapodik, minden más szépen lassan rohad. Szárnyra kel a migránspropaganda: kéthetente Röszkén keresztül utazom haza, látom, amit látok; a probléma valós, a tálalás rossz, visszataszító, a megfélemlítés a cél. A kerítésen gyerekeiket átdobálókat elítélem, de a sátrak előtt tanácstalanul gubbasztókat megértem. Én tudom, milyen érzés kicsit sehová sem tartozni.
2016-ban Pestre költözés. Új egyetem, új munka, új emberek, új távlatok. A rögvalóság ide is követ és fojtogató érzés fog el, ahogy realizálom, egy általam hibásnak titulált kvázi-demokráciát váltottam egy szintén hibásan működőre, mikor Szerbiából ideköltöztem. Csöbörből vödörbe, ahogy tartja a mondás.
2018-ban újabb választások, ekkor már hazajárások során is hangot adok a nemtetszésemnek az otthoniaknak. De a hála itt túl erős, a kettős állampolgárság nagy dolog, meg különben is, hamarosan fociakadémiát építenek a környéken hárommilliárdból. Kire szavazzunk, ha nem ŐRÁJUK? Talán a Gyurcsányra (annak áttolása, hogy egyáltalán ne szavazzatok külföldről eleve sértő és esélytelen)?!
- Csak a szavazataitok kellenek, tesz magasról rátok!
- Nem igaz, fiatal vagy, nem tudsz te semmit!
Kikopnak az észérvek-- de akadnak, akiket sikerül meggyőzni, akik megérzik, hogy valami itt tényleg bűzlik. Talán még sincs minden veszve? Hamarosan az újabb kétharmad realizálja, hogy de igen, minden elveszett. Újabb négy évre legalábbis.
Ugyanezen év decembere: a túlóra törvény elleni tüntetés utáni reggelen arra ébredek, hogy index címlapon vagyok. Üzenetek garmadája. A többség gratulál, de van egy üzenet, ami olyan, mintha tőrt szúrtak volna a bordáim közé. Egy üzenet egy számomra kedves egyéntől: "Pest meghülyített, libsit csinált belőled."
És akkor arcon baszott az igazság, ami végig ott volt a szemem előtt. Picit minden helyre került: az Anyaországban sokan idegenkednek tőlünk, mert nem vagyunk igazi magyarok, "ellopjuk a munkát", hozzuk a romlást (ezt hangoztatta Fletó annak idején - ugye ismerős narratíva?), de ugyanúgy a Trianon során "rossz oldalra kerülőknek" is megvannak a maguk gusztustalan előítéletei a "hazai magyarokkal" kapcsolatban (nem véletlen, hogy sok otthoni haverom képtelen nyitni a magyarországi fiatalok felé mind a mai napig).
Ugrás: az utóbbi napok/hetek/hónapok #BlackLivesMatter-rel, cigánybűnözéssel, kisebbségekkel, homoszexuálisokkal kapcsolatos bejegyzéseit, kommentjeit olvasva, rengeteg "nemlipsi" ismerőssel és családtaggal elbeszélgetve bebetonozódott bennem a felismerés, hogy egy erős kapocs mégis van köztünk, magyarok között, legyen szó határon innenvalókról vagy azon túliakról-- szeretünk gyűlölködni, ujjal mutogatni. Széthúzás van vidéki és fővárosi, hazai és külhoni, értelmiségi és kétkezi munkás között. Túl sok irányba rángatva a gyeplőt pedig nem lehet előre menni. Szokás a kormányt vádolni, de amíg ilyen a mentalitás a "nép szintjén", a Kárpát-medencén belül nem lesz nyugat.
Holnap tehát itt a századik évfordulója az egyik legnagyobb nemzeti tragédiánknak, aminek az árnyéka még mindig lebeg a fejünk felett, akár tetszik, akár nem. Elválasztottak minket, de nem határokkal, hanem valami mélyebben gyökeredzővel-- talán úgy fogalmaznám meg, hogy egy téves, a fejekből (és szívekből!) nehezen kiollózható ideológiával. Viszont remélem, hogy azt a leckét, amit jogosan/jogtalanul kiosztottak ránk annak idején, lassan képesek leszünk olyan tanulsággá formálni, aminek mentén változtatni tudunk majd: meg kell tanulnunk együtt élni és együttműködni, de úgy, hogy közben nem tapossuk le a gyengébbeket, azokat akik mások mint mi (kitűnő példa: a transzneműek kapcsán nemrég hozott törvény). Nagy Magyarország már nem lesz, de egy erős, összetartó magyarság még kialakulhat.
Saját magamban pedig ezzel párhuzamosan kezd feloldódni az identitáskrízis azzal kapcsolatban, hogy ki is vagyok valójában: magyar, szerb, vajdasági, pesti libsi, zsákfaluból szalajtott parasztgyerek, bizonyos értelemben hazaáruló.
Egyik sem és mégis mind egyszerre."
Eddig az írás és akkor hoztam a történet szereplőjének és írójának hozzáfűzését, amit az írás megjelenése után a reakciók hatására fűzött hozzá.
"EDIT: szép angolosan: wow, this blew up!
Köszönöm szépen a rengeteg hozzászólást, illetve a privát üzeneteket is, nagyon megérintett, hány emberrel rezonált a történetem, és úgy tűnik, rengeteg az enyémhez hasonló sztori vár még elmondásra. Persze ne értsetek félre, sebeket senkiben nem szerettem volna feltépni, de akik úgy érzik, hogy fel kell dolgozniuk bizonyos múltbeli traumákat, talán a legjobb, ha ezzel a módszerrel kezdenek neki a folyamatnak. Itt térnék ki egy fontos pontra, ami sok emberben, ha nem is tévesen, de nem feltétlenül az intencióim szerint csapódott le: a fogalmazásmódból kifolyólag gondolom egyesek úgy interpretálhatták amit írtam, mintha áldozatszerepben látnám magam. Ezt szeretném leszögezni, hogy nincs így – a felsorolt atrocitások ugyan mind-mind megtörténtek, de ettől függetlenül csodálatos barátaim vannak a határ mindkét oldalán, Magyarországon pedig olyan karriert tudtam/tudok majd befutni a helyzet jelen állása szerint, amire büszke lehetek, és amiért őszintén lelkesedni tudok. A bejegyzés azokra a (mindenkire rásüthető) jelenségekre akart reflektálni, miszerint hajalmosak vagyunk az intoleranciára, ami ha nem is rossz szándékból fakad, de a tájékozatlanság sem ment fel alóla teljes mértékben. És itt nem csak a hozzám hasonló külhoni magyarok esetére gondolok, hanem megannyi témára, amikből kiviláglik, hogy a népünknek egyelőre nem erőssége az elfogadás (és ebbe a hibába bizony én is beleestem nem egyszer, még mielőtt úgy tűnne, szentté avatom magamat). Kaptam visszajelzéseket, miszerint szeretnék az emberek megosztani az „esszét” – ennek nem állom útját, viszont ennek fényében egy-két apróbb, családomra vonatkozó utalást finomítanék, mert nem tudtam, hogy ennyi embert elér majd a poszt, mikor írtam, és nem szeretném, ha úgy tűnne, lejáratom őket ország-világ előtt. Szóval kérlek, ezt a verzióját osszátok a szövegnek Redditen kívül. És ezzel együtt: még egyszer hálás köszönet mindenkinek, aki rászánta az időt, hogy elmélyedjen kicsit az eszmefuttatásomban, és annak tényleg örülök, hogy gondolatébresztő tudott lenni egyeseknél. Közhely lesz, de tényleg úgy gondolom, hogy együtt erősebbek vagyunk, szóval legyen ez az egész végső üzenete :) "
Donáth Annától egy kommentelő hozzászólása...
"Amíg siratjuk a múltat a maradèk orszàgot màr megvette alólunk a Fidesz éra!! Majd ezt is siratjuk 100 év múlva!! Beteg egy orszàg ez.."
Igen! Beteg egy ország....
