Bartolák Jenő (azelőtt úri szabó, utóbb textilgyári művezető) nem volt az a forradalmár típus. Nem nevezhetnénk persze elégedettnek sem, inkább csak belenyugvónak. Sok dologgal nem értett egyet, bizonyos dolgokat pedig egyenesen ellenzett. Sokszor felemelte a szavát otthon Arankának, aki a felesége volt.
Bartolák Jenő egyáltalán nem helyeselte az egypártrendszert, hiszen azelőtt mindig nagy örömmel latolgatta, hogy melyik pártra voksoljon (végül mindig ugyanarra szavazott: a mindenkori kormányzó pártra). Ezt hiányolta. Unalmasak voltak az újságok is. Mind ugyanazt írta, mint a Szabad Nép, és a Szabad Nép is mindig ugyanazt írta, mint a Szabad Nép, és ez eléggé kiszámítható volt. Bartolák többször elhatározta, hogy meg sem veszi a Szabad Népet, de ez esetleg kiderülhetett volna az üzemi Szabad Nép-félórán, mert hátha egyszer valami mást ír a Szabad Nép, mint amit szokott. Bartolák rossz szemmel nézte a téeszesítést, mert nem volt tojás és hús. Nem örült annak, hogy lezárták az ország határait, mert nem jött a sarki delikáteszbe sem osztrák bonbon, sem jugoszláv konyak. Valójában a delikátesz sem működött a sarkon, amióta Weisst, a drogistát 1944-ben elvitték. Állami dohányáruda nyílt a helyén, szomorú, finánclábas cigarettákat árultak vidám, optimista csomagolásban. Bartolák határozottan elítélte a nagy pereket (sokszor mondta Arankának: "Egymás seggit harapdálják ezek, de az enyém is kilóg ám a gatyámból!"), és a szíve mélyén gyűlölte az ÁVH-t (pedig gyerekkori jóbarátja, a Bugaci Feri is ott dolgozott; Feritől félt, mert hát gyerekkorában az ember annyi mindent mond és tesz, ami később nehezen magyarázható, de a Feri persze gyakori, szívesen fogadott vendég volt Bartolákéknál, mert jó egy ilyen barát, sose tudhatja az ember).
Október 23-án Bartolák nem tüntetett. Nem volt lébecoló diák ("akik mindenütt csak a balhét keresik", mondta este Arankának), és nem volt forradalmár típus sem, amint arról már szó esett. "Rossz vége lesz ennek, Aranka" - jósolta. Az elkövetkező napokban viszont egyre lelkesebb lett. Otthon hallgatta a rádiót, és egyszer majdnem az ablakba is kitette, de aztán mégsem (békebeli, világvevő Orion készülék volt, nem valami vacak néprádió; Bartolák a drogista Weiss elhagyott lakásából hozta el, akinek már nem volt többé szüksége rá).
November másodikán Bartolák egy fiók mélyéről elővette régi kokárdáját, amit annak idején minden március 15-én az úri szabóság kirakatában álló bábu mellényére szokott tűzni (1944-ben már nem, mert félt, hogy valaki provokációnak tekintené). Házikabátja gallérjához próbálta, sokáig nézte magát a tükörben, majd megcsóválta a fejét, és a kokárdát visszatette a fiókba, sőt néhány zoknit is ráhalmozott. Aranka kissé ijedten nézte a férjét, de tudta, hogy Bartolák nem az a forradalmár típus.
November negyedikén Bartolák végre kióvakodott az utcára, és elment, hogy megnézze régi szabóságát, ami lakásától két utcára volt. Sajnos, az üzlethelyiség valami találatot kapott, de - jegyezte meg magában Bartolák hazafelé tartva - a Weiss-féle delikátesz helyén lévő Állami dohányáruda szépen egyben maradt (lehúzott, rozsdás redőnyén különféle kiáltványok és plakátok virítottak, amiket Bartolák nem igazán mert elolvasni), és arra gondolt, hogy "végső soron, ez sem lenne rossz". Halottakat nem látott, és ennek persze örült, de - saját magát is meglepve - kissé mégis csalódott volt. Már a háza kapujában állt, mikor távolabbról, az Üllői út felől meghallotta a harckocsik dübörgését. Felszaladt a lépcsőn, az ajtót kulcsra zárta maga mögött. "Ugye, megmondtam én, Aranka, hogy rossz vége lesz ennek?!" - lihegte, és a rádióra nézett. "Tedd gyorsan el valahová azt a szart, mi lesz, ha meglátja a Bugaci Feri?".
Bartolák Jenő nem volt forradalmár típus. A pártba - hosszas unszolásra - csak 1959-ben lépett be, valódi pártmunkát sosem végzett, bár 1961 és 1967 között ő volt az üzemi faliújság felelőse, és feladatát általános érdektelenség közepette, vagyis mindenki megelégedésére végezte.
Forradalmárságát csupán az 1990-es években fedezte fel magában. "Rádión követtük az eseményeket" - mondta el mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni - "pedig gyakran megfordult nálunk az ÁVH".
A hatvanadik évfordulón Bartolák Jenőt, a szabadságharc veteránját a "Forradalom Hőse" érdeméremmel tüntették ki. A jelvényt veterántársa, a Valódi Forradalmárok Nemzeti Szövetsége alapító elnöke, vitéz Bugaci Ferenc tűzte a mellére. "Pedig sosem voltam ám forradalmár típus" - mondta el köszönőbeszédében a könnyeivel küszködő Bartolák Jenő az ünneplő közönségnek, az ünneplőbe öltöztetett kisiskolásoknak, a megjelent önkormányzati, párt-, és állami vezetőknek. "De hát a nagy idők a kisemberektől is nagy tetteket követelnek!"
(Történetek az innen is túlról. Európa Könyvkiadó, 2017)
Kép: radiomuseum.hu
