Egyre kínosabb Magyarnak lenni. -Frei Tamás írása.

Frei Tamás hivatalos oldala

Hosszú írás, ugyhogy csak türelmesen smile hangulatjel
Ennek a rövidített változata jelent meg ma a Figyelőben, aztán annak a tovább rövídített változatai itt és ott. Dolgozik a média, és aztán persze a kommentelők, akik az eredetit nem is látták. Tanulságos utóélet smile hangulatjel Szóval akkor az eredeti:

Nemrégiben itt, Amerikában, egy nagyon sokszínű, nemzetközi társaságban megint hibát követtem el. Bevallottam, hogy magyar vagyok. Újabban sokszor átfut az agyamon, hogy elkerülendő az egyre megvetőbb tekinteteket, a lesajnálást és a sokak szeméből sugárzó megvetést, azt kellene mondanom, hogy Finnországból érkeztem. És akkor megúsznám azokat a perceket, melyeket egyre többször és egyre hosszabban magyarázkodással és mentegetőzéssel töltök.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó is volt régen Puskás, a Rubik kocka, és az 56-os szabadsághősök országából valahová megérkezni…

Manapság viszont magyarként már különböző nyelvekre váltva csatározok az adott körben a finneknek azonnal kijáró, legalább semleges kíváncsiságért, hogy a társaságban ne én legyek a rögtön félretolt, nem is igazán kultúrembernek tartott magyar, valahonnan a balkánszerű mélységből.

Hiszen már maga a kifejezés is beszédes. Mi magyarok is használjuk a Balkánt, mint régió-meghatározást, lenéző és lekicsinylő jelzőként. Balkáni, mondjuk gőgösen sok mindenkiről, sokféle népről. Aztán lassan mi magunk leszünk azok. A világ szemében egyre inkább.

Én persze nem szeretnék sem bolgár, sem román, sem albán cipőben járni. És hasonlókban. Moldávban, törökben és makedónban. Most mégis egyre többször a saját bőrömön érzékelem, hogy milyen is lehet onnan, ezekből az országokból (persze nem bankrablóként, koldusmaffia szervezőként vagy prostituáltként) Nyugatra menni, megérkezni, élni, megpróbálni szorgalmasan dolgozni és beilleszkedni.

Kínos és sokszor megalázó. Sajnos!

Az az igazság, hogy egyre kellemetlenebb magyarnak lenni a világ kultúrvidékein. Sok mindenhez nem értek, de ezt azért érzékelem. Járom a világot lassan három évtizede, érzem a saját bőrömön az épp aktuális „országimázst”. És most az a rossz hírem van, hogy soha, de soha, amióta élek, utazok, külföldön dolgozok, külföldiekkel ismerkedek, európai és amerikai társaságokban elvegyülök, ennyire nem volt kínos magyarnak lenni.

Mint most!

Valószínűleg még a kommunizmus idején sem. Amerikai rokonaim legalábbis ezt mesélték. Az oroszok által megszállt, de 56-ban ellenük lázadó magyar kisembereket ugyanis a mindennapjaikban, ha Nyugaton jártak vagy éltek, nem kísérte a mostanihoz hasonló lesajnáló és lenéző megvetés.

Úgyhogy valószínűleg nem él már senki, nincs a határon innen és túl olyan magyar ember, aki azt tudná mondani, hogy nyugi: volt már ennél rosszabb is.

Abban az ominózus társaságban, pár héttel ezelőtt, ahol elkövettem a hibát és magyar voltam finn helyett, nos, ott és akkor azt találta mondani egy nagyon tájékozott 30 körüli fiatalember, hogy üzeni Mr. Orbánnak: illene megnéznie a számokat. Az 505 millió lakosú Európai Unió éves GDP-je tavaly 14300 milliárd euro volt. Magyarországé ebből összesen csak 100! Vagyis a nagy egésznek mindössze a 0.7 %-a. A nulllllla-egész héttized százaléka! Még egyetlen százalék sem.

Azt kérdezte az üzletember tőlem, hogy szerintem mit szólnának annak a cégnek a vezetői, melyben a részvények kevesebb, mint egy százalékát birtokló irinyó-pirinyó tulajdonos mindig mindenbe „belepofázna”. Elnézést, de ő mondta így. „Pattogna és belepofázna, ahelyett, hogy örülne, hogy egyáltalán meghallgatják, és az ő cégébe kiszervezett munkákat előre kifizetik?” Ezt kérdezte… Az Európai Uniós támogatásokra, a valódi nagytulajdonosok (németek, franciák, britek) zsebéből kifizetett ezermilliárdokra gondolt.

Kicsit még vitatkoztam vele, védtem a mundér becsületét, hogy az Unióban a miniszterelnökök „felügyelő bizottsági” ülésein nem a részvénymennyiség szerint osztják a szavazatokat, hanem mindenkinek van egy. Orbán Viktornak, vagyis nekünk, magyaroknak épp annyi, mint a francia elnöknek, tehát 60 millió franciának és az ő 2100 milliárd eurós GDP-jüknek (a magyar 21 szeresét állítja elő hatszor annyi francia, vagyis az a gazdaság három és félszer hatékonyabb, mint a magyar, ennyivel jobban teljesít! Hát csak ennyire hanyatlanak, tette hozzá apró fricskaként az üzletember).

Szóval próbáltam érvelni, mire kávés hasonlattal élve magyarázta el, hogy mire gondol. Azt talán jobban értem, ezt feltételezhette. Tudta, hogy a Cafe Frei ütemesen fejlődik, most már külföldön is nyitunk kávézókat, van néhány tucat üzletünk, a cég profitja nő, minden szám szép, a vállalkozás egészséges. De akkor is! Mi lenne, ha ott ülnék a világ nagy kávézóhálózatainak közös mega-vállalkozásában, egy asztalnál a több mint 20 ezer kávézót üzemeltető Starbucks főnökével? És mivel sikeresnek érzem a saját ici-pici cégünket, Howard Schultz viszont épp nehézségekkel küzd, itt-ott még be is kellett zárnia pár Starbucksot, heveskedve és kioktató módon (hanyatlik a cége, mondanám neki) én akarnám megmondani, hogy ki is vezesse a közös vállalkozásunkat. Amit persze az utolsó centig ő finanszíroz. Ahelyett, hogy örülnék annak, hogy egyáltalán bevettek a cégbe. Meg annak, hogy a Starbucks ezermilliárdokat ad a Cafe Frei-nek (nem hitelbe, hanem a Starbucks profitjából felzárkózási segélyként, amit soha nem kell visszafizetnem), hogy építsünk belőle Magyarországon pörkölő üzemeket, aztán stabil megrendelést is adna mellé kávépörkölésre (német autógyárak és a többi). Ettől lenne a Cafe Frei, ezeknek a megrendeléseknek köszönhetően profitábilis és fejlődő cég. Ha pedig Howard Schultz felvonná a szemöldökét a számára érthetetlen viselkedésem miatt, akkor azonnal elrohannék a konkurenciájához, és külön-üzleteket kötnék, akár még a belső üzleti terveinket is kifecsegve (Putyin és társai).

Értem már? Ezt kérdezte… Felfogom? Felfogja ezt a magyar kormány? És személyesen Orbán Viktor? Érti ő az állandóan bírált nyugati világot, az ottani észjárást és gondolkodást, vagy csak azt hiszi, hogy érti?

Nyersen fogalmazott, de legalább világosan beszélt. A merjünk nagyot álmodni mára oda vezetett, hogy egy pici és viszonylag elmaradott európai ország vezetője állandóan meg akarja mondani, hogy mi legyen a nagy céggel. Például, hogy ki legyen a vezérigazgató. Emlékszünk még Orbán Viktor Juncker ellenes manőverére ugye, ahol teljesen egyedül maradt, ő a részvények 0.7%-os tulajdonosa?

Az a lengyel életrajzíró, Igor Janke, aki „Hajrá magyarok” címmel alaposabb és körültekintőbb könyvet írt Orbán Viktorról, mint bárki Magyarországon, és igazán nem sorolható a magyar kormányfő bírálói közé, azt találta a minap mondani, hogy „meglepő számára, hogy Orbán ennyire túlértékeli a saját erejét”.

Tulajdonképpen ugyanarról beszélt, mint a fiatal amerikai üzletember. Nulla egész héttized százalékkal nem kellene ennyire aktívan „kavarni”, ráadásul a többségi tulajdonosok szándékaival ellentétesen. Mert ennek rossz vége lesz.

Amúgy szerintem most már a vége felé közeledünk. A rossz vége felé! Amikor a magyar külpolitikai gondolkodás a siker és nagyság mércéjének tekinti a kormányfő találkozóit Merkellel, Putyinnal, Porosenkoval és a minap Lengyelországban (ottani szövetségese, Kaczynski szerint Orbán „szétveri az európai szolidaritást"). Szóval lehet, hogy a kormánypropaganda szerint ez siker, de az is lehet, hogy csak a hinta leng ide-oda. Szaladni kell mentegetőzni az egyikhez azért, mert találkoztunk a másikkal.

Lehet nem szeretni a szabad nyugati világ sajtóját, és persze lehet élvezni is azt a világlátást, szemléletet, széles látókört, ami árad a berlini, párizsi vagy New Yorki utcán kapható lapokból. És néha persze (a nyelv ismeretében) elmélázni egy orosz napilap szűklátókörűségén, a realizmustól elszakadt stupidságain. Ez egyéni ízlés kérdése. De az sajnos akkor is tagadhatatlan, hogy az állandóan rendszerező, skatulyázó, és érthető keretekben gondolkodni akaró nyugati sajtó, politika és közgondolkodás újabban kezd konszenzusra jutni abban, hogy miképpen is néz ki Európa.

A hidegháború utáni Európa.

Van az atlanti Nyugat, az óceánra néző hatalmas országok, melyek perspektívája a történelmi múlt miatt globális és kozmopolita. Az egész világ ügyeit átérző, Európát a Föld egészén zajló hatalmas gazdasági és politikai sakkjátszma egyik kulcsszereplőjének képzelő, és ilyen mentalitással élő demokráciák. Nagy-Britannia, Franciaország és bizony Spanyolország tartozik ide. Aztán van a kontinentális, kicsit befelé forduló, németek vezette Közép-Európa, és van a szétzüllő Balkán.
A Balkán, ahol a vezetők lépésről lépésre aláássák a működőképes demokrácia alapjait.

Mostanság például nap mint nap a macedón cirkusszal vannak tele a nyugati újságok (otthon nem is hallani erről), a legújabb példával, hogy erőszakos vezetők miképp is keltik cinikusan életre az újságírók agyában a kommunizmusban megismert öncenzúrát, az óvatos félelmet. Hogyan is mételyezi a közéletet ebben a régióban a korrupció, az állami szervezetek visszaélései, ügyészség, titkosszolgálat, adóhatóság, mikor, hol, és éppen mi. Szerbia, Bosznia, Montenegró, Románia, Bulgária, hosszú a sor.

Ennek a balkáni régiónak két markáns, eblematikus figurája van, ketten emelkedtek ki a többi „vezér” közül, akik „drámai nyomatékkal” (közelmúltbeli idézet a Neue Zürcher Zeitungból) képviselik és testesítik meg a Balkánt, a demokrácia lassú csődjét, ezt a hosszútávon hanyatlásra ítélt, ál-demokratikus és ál-kapitalista régiót. A török elnök Erdogan, és az „illiberális” magyar miniszterelnök, Orbán Viktor.

Ez a helyzet.

Magyarországot a világ egyre kevésbé sorolja Közép-Európához, az osztrákokhoz, csehekhez, lengyelekhez és németekhez. Mi már a Balkán vagyunk, nálunk kezdődik és Törökországig tart.
Lehet persze ezen most felháborodni, dühösnek lenni, újabb érvet látni ebben arra, hogy a nyugati liberalizmus elvesztette a józan eszét, de akkor is ez van. Akkor is ez a gondolat gyűrűzik, terjed és issza magát egyre lejjebb, egyre mélyebbre és egyre többek fejébe hosszú évekre, vészesetben évtizedekre.

Én azt tapasztalom, hogy a brüsszeli hivatalnokok irodáiból mostanra már elért a nizzai kávéházak teraszáig, a dublini kocsmákig és a miami jazzklubokba.

Itt az ideje elcsendesedni, és hagyni a Starbucks főnökét, hogy meghatározza az irányt. Úgyis kultúrember, meg fogja kérdezni a véleményünket, főleg, ha a teljesítményünk alapján kiérdemeljük.

Legyünk finnek, de nem csak azt füllentve, hanem valójában is!