Amikor a Ferencváros simán, 2-0-ra legyőzi a Djurgardenst senki nem kapja fel a fejét. Ez a papírforma.
Az sem hozna senkit izgalomba -ha volna ilyen erőpróbára lehetőség- ha a svéd kórházak felszereltsége, a svéd oktatás körülményei vagy a svéd szociális háló, amely nem hagy minden második munkanélkülit ellátás nélkül, aratna kiütéses győzelmet a magyar felett.
Az eredmény a preferenciaválasztás leképeződése.
Svédország az egy főre jutó nemzeti jövedelemben háromszor jobban teljesít, mint Magyarország, de hol van klubfutballban? A felcsúti varangy segge alatt. Ugyanis nem foglalkozik vele, mert abból elég annyi, amennyit az ország magától fenntart.
Miközben egy átlagos svéd bajnokira nagyságrendileg háromszor többen látogatnak ki, mint egy magyarra (a svéd első osztály átlagnézőszáma 9000 fölötti, míg a magyar épphogy megüti a 3000-et), és egy svéd néző háromszor nagyobb vásárlóerővel bír, mint egy magyar, a magyar kupaklubok magasabb költségvetéssel és erősebb keretekkel dolgoznak, mint az északiak. Ezt adjuk össze!
A hitelesnek elfogadott transfermarkt számai alapján az FTC játékoskerete kétszer többet ér, mint bármelyik svéd csapaté, holott a hazai viszonyok között kiemelkedőnek számító nézőszámával hatodik helyre pályázhatna a svédeknél, és adatai majdnem pontosan megegyeznek az északi bajnokság átlagával.
A bevételek persze máshonnan is származhatnak piaci alapon is, ott vannak ugyanis a tévéközvetítések és a szponzorok, de a lelki békénknek tartozunk annyival, hogy bevalljuk: normálisan bizony ezek is a vásárlóerőtől függnének.
Nálunk viszont az állam által eltartott állami televízió akkora összeget utal tovább, amellyel egyetlen gazdasági alapon álló sem versenyezne, állami vállalatok szponzorálnak, folyik a TAO, a végeláthatatlan mézfolyam, építi az állam a stadionokat, majd fenntartja őket, mert maguktól a klubok nemhogy létrehozni, de fenntartani is képtelenek a sportpalotákat.
De nem is ezek a legsúlyosabb összegek, amelyeket a futball oltárán áldoz fel az ország, hanem a megbízottak útján elkonfiskált tételek. Ma már gyakorlatilag minden klubot egy-egy közbeszerzés-sejk birtokol. Ezek azok az emberek, akik olajmágnás megfelelőikkel ellentétben, nem a botot szúrják le a sivatagban, hogy spricceljen az olaj, hanem irányított-túlárazott pályázatokkal csapolják az uniós és állami pénzlelőhelyeket. Aztán az így szerzett vagyont locsolják tovább a nagy magyar futballugarra.
Nem akármilyen naivitást igényel, hogy az ember elképzelje, hogy pusztán a véletlen műve, és nem a legfőbb hatalom megbízása, hogy ezek az emberek egytől-egyig a magyar foci felemelkedését látják a legégetőbb szükségszerűségnek. Ahhoz viszont fantázia sem szükséges, hogy arra jussunk, ha máshova költenék a pénzt, rögtön kiesnének a mannával ömlő kegyből. A zseboligarchia távirányítottságának bizonyítékai napról-napra a szemünkbe vernek, a luxusjachtjukon nyaraló miniszter, a magánrepülőjükön utazó miniszterelnök tényszerű történeteivel.
Ez okozza tehát a két ország futballjának anyagi lehetőségei közti különbséget.
Az egymással találkozó Puskás Akadémia és Hammarby erőviszonya még ehhez képest is egyszerűen ijesztő. A Hammarby 24 ezer fölötti hazai átlagnézőszámmal szerénykedik a muszklis Felcsút 1300-ra tartott publikumával szemben. Ha termelékenységparitásban gondolkodunk, akkor az persze 72 ezer magyar szurkolónak megfelelő svéd. Ehhez képest, a játékoskeretek értéke nagyságrendileg azonos, és az átlagos felcsúti lakos félrenyelné a kaviáros croissant-t, ha csapata évi 1,1 milliárd forintnak megfelelő összegből volna kénytelen zsugoriskodni, ahogy a Hammarby teszi. Mert az sem lényegtelen, hogy a Hammarby pénzügyi adatai néhány kattintással elérhetők a neten, míg a Puskás Akadémia bizonyos számait kiperlés után sem hajlandóak nyilvánosságra hozni.
Persze, ha forgolódás nélkül szeretnénk aludni, megnyugtathatjuk magunkat azzal, hogy a felcsúti klub utánpótlást nevel, miért is kellene, hogy több nézőt vonzzon? Most kezdhetünk izzadni, garantált a holnapi karikás szem: a Hammarby 5-től 19 éves korig több mint 2000 gyerek képzésével foglalkozik az iskolai, állami és önkormányzati támogatásokat is összeszámolva kevesebb mint évi 200 millió forintnyi koronából. Ha a 61 milliárdos, nemrég a sajtóban összeszámolt felcsúti pénzügyi segítséget megkaphatnák, 305 évre meglennének. Arról nem beszélve, hogy még saját stadionra sem futja nekik, ugyanabban játszanak, mint a Ferencváros által búcsúztatott Djurgardens. Csóró svédek, olyan igénytelenek, hogy nem kell minden tanyára stadion a profi csapataiknak.
Mármint...
Csóró svéd focisták. Mert az a helyzet, hogy az értékválasztás, és az izommutogatás nem önmagában értelmezendő. A kép része. A kép pedig az, hogy nem tudunk olyan szakmát mondani a sportolókén kívül, amelyben a mai Magyarország kereseti lehetőségben felvenné a versenyt a svédekkel.
Amikor legyőz egy magyar együttes egy svéd csapatot, az olyan, mint amikor a kisegér gyakorolja a toppantást, gyúr lábra, tanulja a technikát, és óriási energiaráfordítással megtanul egy helyben önmagához képest nagyon hangosan dobbantani, és amikor a rénszarvas legelészve arra jár duzzadó erekkel trappol is egy hatalmasat, és bizony hangosabbat is, mint a párosujjú patás, és végtelenül örül, hogy nyert, de a szarvas csak jár tovább, mert ő ide bizony csak haladni és legelészni jött.
Ebben a versenyben, ilyen formán szinte csak mi indulunk.
A rendszer jelképe lehetne Tokmac Nguen, a Ferencváros játékosa, aki ha erre a Magyarországra igyekezett volna szüleivel, akkor nem nyert volna bebocsájtást, éhnyomorban tartották volna a déli határzárnál. Szerencséje, hogy szülei először Kenyába menekültek Dél-Szudánból, aztán születése után Norvégiába. Mivel az északi régió országainál nagyobb fizetést kínáltak neki nálunk -hiszen nem buszsofőr, takarítónő, tanár vagy ápoló, hanem focista- ideszerződött. Ide, ahol, amikor egy gólja után féltérdre ereszkedik, hogy George Floydra emlékezzen, akkor arról a klubja honlapja a meccstudósításban sem ejt szót, majd a Labdarúgó-szövetség a FIFA ajánlása ellenére is megbünteti. De aztán, amikor a dél-szudáni, Norvégia által befogadott menekült kettőt vág a svédeknek, sokak mellét a büszkeség forrósága önti el, hogy mekkorát is dobbantottunk.
