Hahóóó! Szolgalelkű népség! Én is szóltam!

Nagypál Anikó: Térdeplő ország

Hiába próbálkozom, nem jut eszembe semmi vicces történet arról, hogy óvodások térdeltek decemberben az aszfalton.

Akinek kimaradt a történet: egy Vas megyei településen a szokásos csinnadrattával avattak fel egy felújított útszakaszt. Szuper. A derék pógármester elintézte, hogy húzzanak három centi aszfaltot az úttestre. Ami természetesen jó szokás szerint három hét múlva töredezésnek indul, két hónap múlva meg már lehet virágot ültetni a kátyúkba.
Mert mifelénk ez is népszokás.

Ahogy az is, hogy az óvodásokat kihajtják ilyenkor, hadd készítsen a helyi média, meg a polgármester gyomorbajos asszisztense néhány remek képet a barátságos városvezetővel, amint pufók, alma-arcú kislányok és kisfiúk veszik körül, csillogó szemekkel. A politikus ilyenkor olyan, mint a friss, foszlós kalács, mosolygós, fényes arccal buksikat simogat, és elhomályosult szemmel fogadja a felnövekvő generáció odaadó szeretetét, illetve K-né V Manyika óvónéni áldozatos munkáját, hogy betanította a gyermekeknek (szigorúan m-betűvel) ezt a csodálatos népi játékot, hiszen a mai, globalizálódó Európában mindennél fontoschabb (ez meg szigorúan sch-val), hogy megőrizhessük keresztény és magyar múltunkat, hagyományainkat.

Már hogy a gyerekek decemberben az aszfalton térdeljenek.

Tiszta szerencse, hogy puszta hagyományőrzésből a kabátot nem kellett levenniük, hogy mellénykében-ingecskében (Árvácska megvan? ”Mid van neköd?” “Üngöm!”) várják a mindenkori aktuális helyi potentátot, tökmindegy, hogy hintón vagy Audival érkezik.

Hát az én gyerekem ne térdeljen senki előtt.

Nekem nem de facto a térdeléssel van problémám. Sőt, tovább megyek, nem a népi játékokkal és nem a népi hagyományokkal. Jó, ismerje meg, játszanak az óvodában, énekeljenek, tapsoljanak ritmusra, tanuljanak mondókákat. Ezektől nem lesz kevesebb, akkor se, ha az én életemnek ezek a hagyományok nem képezik szerves részét. Ettől a gyerekem, mint önálló entitás még élvezheti. Hisz mondom, ez nekik játék, mindaddig, míg nem kényszer, míg nem üvöltik le a haját amiért téveszti a szöveget, vagy mert a bal lábával lépett jobbra és nem a jobb lábával előre.

De az én gyerekemet, a te gyerekedet, az ő gyerekét ne tanítsák arra, hogy a polgármester, a plébános, a miniszterelnök vagy az atyaúristen előtt térdelni kell. Mert fotóznak Pistike. Mert ez a drága jó, kedves bácsi elintézte, hogy legyen három centi aszfalt az utcánkban. A 21. században. Európában.

Nem akarom, hogy a gyerekem hajbókoljon. Nem akarom, hogy kételkedés nélkül, belesimulva a masszába, automatikusan kivezényelhető robot legyen, aki lelkesen tapsol a helyi polgármesternek, a miniszterelnöknek, vagy a világ bármelyik tájáról szalajtott virtigli diktátornak.

Azt akarom, hogy gondolkodjon. Hogy tanuljon meg kételkedni. Hogy ne fogadja el szó nélkül azt a parancsot, hogy neki decemberben kinn kell térdelnie, mert az ő arcával akarják eladni az egyébként pénzügyekben köztudottan nem éppen feddhetetlen polgármester show-ját.

Az én gyerekem, a te gyereked, az ő gyereke nem báb.

És te sem vagy az. Nem vagy köteles elfogadni a sorsodat, nem vagy köteles az aszfalton térdelve várni, hogy hátha majd egyszer jobb lesz. Senki sem köteles térdelve várni a csodát, hogy a jó polgármester vagy a miniszterelnök majd átvágja a szalagot, és onnantól lesz majd normális kórház, meg normális munka, normális fizetésért normálisan lehet vásárolni a boltban, hogy normális ruhákban járhatsz, amiket nem csomagban küldenek a nem üldözött civilek, és ha bekapcsolod a tévét, normálisan végignézhetsz majd egy filmet, nemnormális “társadalmi célú hirdetések” nélkül.

Szóval fel kéne kelni végre az aszfaltról.

Én szóltam.

Na próbálná meg bármelyik szolgalelkű csicskás óvónő vagy tanár vagy bárki az én gyerekemet térdepeltetni holmi csicska polgármester vagy pap vagy akármi politikus előtt. Az lenne az utolsó hogy az orrán át levegőt tud venni.