A Szabad Európa híres politikai elemzője Kasza László (Levente) rádiós műsorvezető most másodszor menekül el Magyarországról (ok mindkét esetben -európai emberként- nem bír diktatúrában élni), első ízben 1956 novemberében a Rákosi diktatúra bukása után 200 ezer honfitársával, most az általa is segített Orbán diktatúra totális gusztustalan, tolvaj nyomulása elől, mint tudott közel egy millió (az ingázókkal együtt értve) magyar polgárt követve.
Nekem volt szerencsém a 80-as években személyesen is találkozni vele (apámmal interjúkat készített, sőt együtt jelentett közös interjú kötetük,...), nagyon jó emlékem van róla. Kedves László mennék én is, ha tehetném!!! Maradok mert valakinek ezt a diktátort is el kell söpörni, sajnos már egyre kevesebben vagyunk akiknek ez minden vágyunk.
Hát íme olvassátok búcsú szavait:
Baloldalisággal egyáltalán nem "vádolható" újságíró búcsúzik - másodszor - Magyarországtól.
Kasza László
Isten veled, Magyarország
Másodszor búcsúzom. Először 1956. november 28-án, az osztrák–magyar határon fordultam vissza egy akkor már üres őrtorony lábától, és mondtam: „Isten veled, hazám, amint lehet visszajövök.” Most Magyarországtól búcsúzom, mert ami itt van, az már nem az én hazám. Értelmemnek és érzelmeimnek egyaránt idegen. Tudom, hogy ide már csak legfeljebb látogatóba jövök vissza. Akkor, 56-ban, menekültem. Menekültem az orosz katonák, az őket behívó, a forradalmat leverő Kádár megtorló diktatúrája elől. Most önszántamból megyek. Tiltakozásul az ellen a rendszer ellen, amely ma itt uralmon van. Akkor két hónap alatt kétszázezren mentünk. Most, az utóbbi hét évben több mint félmillióan hagyták el az országot. Nem hiszem, hogy az utolsók között vagyok. Amikor először mentem, tizenkilenc éves voltam. A nagy bizonytalanságba indultam. Nem tudtam, mit hoz a jövő. Most, nyolcvanévesen tudom, hogy család, unokák, biztos egzisztencia vár. Mégis ez a szomorúbb, sokkal szomorúbb búcsú. Nem egy országtól – a magyar hazámtól búcsúzom.
Akkor egy idegen diktatúra elől menekültem. Annak csak a végrehajtói voltak magyarok. A mait magyarok hívták életre, magyarok gyakorolják. Ezt a rendszert autokratának, parancsuralmi rendszernek nevezni: eufémia. Közérthető magyar neve diktatúra. Modern, XXI. századi európai diktatúra. Ez persze különbözik a múlt századiaktól. A diktatúrák is változnak. Már Kádár diktatúrája is más volt, mint Rákosié. Tömeges kivégzések, bebörtönzések, deportálások csak az elején voltak. De változatlanul nem volt többpártrendszer, jogállamiság, sajtószabadság. Ezek hiányában az is diktatúra volt. A mai magyar rendszerből is hiányoznak a parlamenti demokrácia ezen ismérvei. Ez is diktatúra. Akkor is az, ha vannak a Fidesz mellett jelentéktelenségbe szorított, szorult pártok. Akkor is az, ha van még néhány szabadon működő hírközlő szerv, de a média kilencven százaléka a kormánypropagandát mondja, sugározza. És kössük ezt a diktatúrát is névhez, mint Horthyét, Rákosiét, Kádárét. Ez Orbán Viktor diktatúrája.
Ez számomra személy szerint azért is tragikus, mert ennek a diktátornak egykor én is támogatója voltam. A rendszerváltás előtt – mint a Szabad Európa Rádió munkatársa – számos műsort készítettem a demokratikus ellenzékről, amelynek akkor része volt az Orbán vezette Fidesz is. Vele először személyesen 1988-ban, Londonban találkoztam. Ő akkor Soros-ösztöndíjjal (amelynek megszerzésében nekem is volt kis szerepem) Oxfordban tanult. Kért, hogy rádiónk támogassa a Fideszt, mert Kádár hírközlő szervei hallgatnak a létezésükről is. Szívesen tettünk eleget kérésének. Percekkel a párt hivatalos alakuló kongresszusa után telefoninterjút készítettem Münchenből két megválasztott vezetőségi taggal, Szelényi Zsuzsannával és Fodor Gáborral. (Mindketten az elsők között voltak, akiket Orbán elüldözött a pártból.) Amikor a választások előtt már akkreditációval dolgozhattam Magyarországon, Orbán és Deutsch Tamás az én magánautómmal járt napokig választási körútra, mert a Fidesznek akkor még nem volt semmije. Én is elkísértem Orbánt Egerbe, Pécsre és több más városba. Beszédeiről, a gyűlésekről riportot készítettem, véleményét több interjúban rögzítettem. Tehát lehetőségeimhez mérten támogattam.
Először 1992 februárjában támadt nézeteltérésünk. Ott voltam azon a parlamenti ülésen, amikor Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány kereszténydemokrata közoktatási minisztere elpanaszolta: „amikor a kereszténydemokrata oldalról valamilyen vallásos vagy az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulás hangzik el, akkor itt mögöttem a frakcióvezető elkiáltja: imához, vagy énekeljük el a Himnuszt”. Fidesz-képviselők rendszerint hosszan harsogták utána a „csuhások, térdre, imához!” felhívást. A folyosón megkérdeztem Orbántól, hogy ez mire jó. Válaszára pontosan emlékszem: „A választóink ezt akarják hallani. Te negyven évig nem voltál itthon, nem tudod, hogy itt ateista generációk nőttek fel. Nekik a papok csuhások. Utálják őket egyházukkal együtt. Nekünk ők a választóink. Ők ezt akarják hallani.” Orbán akkor büszke volt ateista voltára.
És ma? Ugyanaz az Orbán mondja: „Isten kegyelmének megnyilvánulása, hogy keresztény, hitvalló kormánya van ma Magyarországnak.” Ő magát „Isten kegyelméből” tekinti miniszterelnöknek. Úgy, mint a Habsburgok és Horthy. A diktátorok – a kommunisták és nácik kivételével – a múltban is, ma is igyekeznek biztosítani maguknak az egyház támogatását. Vlagyimir Putyin rendszeresen filmezteti magát templomban, amint az első sorban hányja magára a keresztet. Legutóbb még gyóntatója nevét és fényképét is közzétetette. Nálunk, a véres megtorlás évei után a kommunista Kádár is igénybe vette az egyház támogatását. Lefizette, beszerveztette a főpapok jelentős részét. Lékai és Paskai püspökkari elnökök idején a püspökök jelentős része beszervezett ügynök volt. (Kaptak érte autót, külföldi utazást.) Megvalósult az, amit Bulányi György piarista szerzetes történelmi előzményekre célozva a „trón és oltár szövetségének” nevezett. Kádár politikáját ezen a téren is folytatja Orbán. Támogatóra talált a magyar püspöki kar számos tagjában, mindenekelőtt annak elnökében, Erdő Péterben. Mint tudjuk, a főpap az „embercsempészés” gyanújától tartott, ha teljesíti Ferenc pápa felhívását, hogy minden plébánia fogadjon be lehetőségeihez mérten menekülteket. Kiss-Rigó László szegedi püspök pedig azzal intézte el a felhívást, hogy „Ferenc pápa nem ismeri a szegedi helyzetet”. De persze vannak olyan főpapjaink is, aki megfogadták a pápa tanácsát. Ilyen Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, aki megnyitotta a kolostor kapuit a menekültek előtt. Vagy Beer Miklós váci püspök, aki szentbeszédekben, interjúban biztat az irgalmasság keresztény elvének betartására a menekültek esetében is. És egyre több fiatal pap tesz hitet szószékről, magánbeszélgetésekben Ferenc pápa tanácsa mellett.
Nem így „Isten kegyelméből” való miniszterelnökünk, aki úgy „védte a keresztény Európát”, hogy kerítést épített a menekültek elé, és megtagadta befogadásukat. A miniszterelnök ezzel a politikával tovább mélyítette a bennünket a Nyugattól elválasztó szakadékot, amelyet nyolc év alatt megásott. Újabb lépéssel távolított el bennünket attól a Nyugattól, amelyhez tartozónak vallottuk magunkat ezer éve. Szerintem ez Orbán legnagyobb, a nemzet ellen elkövetett bűne.
A rendszerváltás utáni kormányok (Antall, Medgyessy, Horn) nagy érdeme volt, hogy a negyvenéves szovjet elnyomás után – népszavazás jó eredményével alátámasztva – ismét jelentkezhettünk a demokratikus Nyugatnál, és az befogadott bennünket. Egyenrangú, megbecsült tagjai lettünk a NATO-nak, az Európai Uniónak. Ezek a közösségek politikai és gazdasági támogatással segítették felzárkózásunkat, a negyvenéves lemaradás pótlását. Nem kérnek ezért hálát, mert magatartásukat a demokratikus rendszerek egyik alapelve, a szolidaritás megnyilvánulásának tekintik. Orbán viszont nemcsak vonakodik, hogy viszonozza ezt a szolidaritást, hanem nyolc éve folyamatosan támadja, ellenségének tekinti az EU-t és azokat, akik olyan intézményeket hoztak létre, amelyek demokratizálni próbálják a kelet-európai országok kommunista rendszerek idején zárttá tett társadalmát. Százmilliós plakátkampányokat, népszavazást, nemzeti konzultációt szervez „Brüsszel” (az EU) és az amerikai zsidó milliárdos (Soros György) ellen. Közben zsebre teszi a tőlük kapott pénzt. Dr. Radványi Miklós amerikai politológus ezért nemrég „politikai prostituáltnak” nevezte Orbánt. (Szerintem nincs igaza, mert a prostituáltak nyújtanak ellenszolgáltatást a kapott pénzért. Inkább a Fidesz rossz arcú, kövér alelnökének – akinek sajnos sohasem sikerül megjegyeznem a nevét – van igaza, aki erre mérhetetlen cinizmussal azt mondta: „mi a bajuk a kampány árával, hiszen tőlük kaptuk a pénzt”).
Orbán a nyugati kapcsolatokat a társadalom megkérdezése nélkül keletire igyekszik váltani. Három diktátort, az orosz Putyint, a kínai Hszi Csin-pinget és a török Erdog˘ant nevezte példaképének. Ezekhez köti az országot gazdasági szerződésekkel is. Külföldhöz kötődő beruházásaink közül az eddigi legnagyobb az orosz építésű és orosz hitelből finanszírozott Paks. Nagyságrendben megközelíti a Kínával tető alá hozott szerződés a Budapest–Belgrád vasútvonal megépítéséről. Szakemberek szerint mindkét szerződés – amely a diktatúrák jól bevált módszere szerint titkosított – az orosz, illetve a kínai fél számára előnyös. A magyarok csak azt tudják, hogy a felvett kölcsönt nekik kell visszafizetni kamatostul.
Ami a szövetségi rendszerünket illeti, azt látjuk, hogy még a Nyugat-Európával szembeni csoportosulásként szervezett V4-tagok is lassan kihátrálnak a legradikálisabb Orbán mögül. Fico szlovák miniszterelnök kijelentette: „Ha a V4 és az EU közül kellene választanom, az EU-t választanám.” A balti országoknak és a románoknak, bolgároknak is fontosabb a NATO jelentette biztonság, valamint az EU-tól kapott milliárdos támogatás, mint az, amit Putyin helyez kilátásba: „Megint jöhetünk negyven évre.” És a többi V4 államban a lakosság is kinyilvánítja elégedetlenségét kormányával szemben. A lengyelek tízezrei újból utcára mentek, és tiltakoztak a Kaczyński-rendszer jogállamot felszámolni készülő új törvényei ellen. Bulgáriában és Romániában az egyre jobban elharapódzó korrupció kényszerített a napokban is utcai tüntetésre tízezreket.
És nálunk? Semmi. Csend. Úgy tűnik, nincs kifogásunk az ellen, hogy a lakosság egynegyede a létminimum alatt él. Gyerekek ezrei csak egyszer esznek naponta: amikor ebédet kapnak az iskolában. Az utcán ebben a hidegben is százas sorok állnak egy tál levesért. Hajléktalanok fekszenek az utcán rongyokba bugyolálva. A jelek szerint bennünket nem zavar, hogy évek óta padlón az egészségügy. (A kórházban esetleg éveket kell várni egy operációra, vidéken betöltetlen minden második, harmadik háziorvosi rendelő.)
Engedjék meg, hogy itt egy személyes történet erejéig megszakítsam a gondolatmenetet: egy volt rádiós kollégámmal találkoztam néhány nappal ezelőtt Münchenben. Laci a rendszerváltás után családjával együtt hazaköltözött. Eladta lakását, Budapesten vásárolt újat. „Mi van, öreg, visszalátogatsz?” – kérdeztem. Igen, mondta, „de nem látogatóba, hanem visszaköltöztünk. Tudod, már öregek vagyunk, gyakran szorulunk orvosra. Ilinek, a feleségemnek csípőoperációra volt szüksége. Azt mondták, két-három év a várakozási idő. Erre eladtunk ott mindent, visszajöttünk Münchenbe. Itt egy hét bejelentkezés után megoperálták. Egyébként Magyarországon érezte magát, mert magyar volt az orvos, aki operálta, és a két ápolónő is.”
Folytassuk.
Oktatáspolitikánk eredményeként gyerekeink tudása nemzetközi viszonylatban a leggyengébbek között van. A korrupció az eget meszeli. Kevés kivétellel mindenki ott lop, ahol tud. (A tanító krétát.) Az iparban, kereskedelemben csak olyan cég kap megbízást, amelyiknek tulajdonosa közel van a tűzhöz. Érts: Orbán család, baráti kör. Senkit nem zavar, hogy egy gázszerelő két év alatt milliárdos lett, mert jó faluban lakik. Vannak, akik minden bűnt elkövethetnek, büntetés nem jár érte. Következmények nélküli ország vagyunk.
És mindezt hangos szó nélkül tűri a népünk. Mindig is tűrte. Aztán százévenként, amikor végleg betelt a pohár, felkelt, lerázta magáról zsarnokait. A következő generációk az ő hősiességükből éltek, élnek. Erre hivatkoznak: „megvédtük Európát, a kereszténységet”. Most is védjük Orbán vezetésével. Nekünk mindig vezér kellett, kell. Legyen az osztrák császár, Horthy, Kádár vagy Orbán. Mindig kell valaki, aki megmondja, hogy merre van az arra. Kell valaki, aki szentül ígéri, hogy megvéd bennünket akkor is, ha nincs kitől. Majd kreál ellenséget. Most éppen Brüsszel az, meg Soros.
Pedig sok okos ember él Magyarországon. Hétköznapi emberek, értelmiségiek, írók, újságírók, akik naponta elmondják, megírják, hogy mi a rossz, mi tűrhetetlen, min kell változtatni. Csak senki vagy legfeljebb nagyon kevesen figyelnek rájuk.
Hát ezért megyek el. Felszámoltam itteni egzisztenciámat. Eladtam budai lakásomat, töröltettem bankszámlámat. Nagyon fáj a búcsú a régi barátoktól, hiszen legtöbbjüket még ellenzéki idejükből ismerem. Ma is büszke vagyok rájuk. Nehezen válok el volt tévés kollégáktól, kedves szomszédaimtól is. (Az utóbbiakhoz Magyarországon szokatlan kapcsolat fűz: politikai kérdésekben egyáltalán nem értünk egyet. Ezen a téren huszonöt év alatt egy centivel sem kerültünk közelebb egymáshoz. Mégis nagyon jó barátok vagyunk. Tudom, maradunk is.)
Diktatúrában születtem (Horthy). Gyerekkoromat diktatúrában éltem (Rákosi). Diktatúra elől menekültem (Kádár). Attól fogva demokráciában éltem. Olyan társadalomban, amely a múlt század egyik legborzalmasabb diktatúrájából nőtt ki. Megéltem, hogy egyetemi kollégám, diákotthoni szobatársam kérdezte szüleit: „Ti mit csináltatok akkor?” Követelte a választ. Aztán ez a korosztály teremtette meg mára Európa legdemokratikusabb társadalmát, a mai Németországot ezzel a jelszóval: „soha többé diktatúrát!” Szerencsés ember vagyok. Életem nagy részét ebben az országban éltem.
A kilométerek számát tekintve nem megyek messzire. Mégis egy másik világba. Európába. És ahogy Konrad Adenauer mondta, „Európa a demokratikus nemzetek hazája”. Tehát mégis hazamegyek. Lélekben természetesen magyar maradok, hiszen „magyarul tanított imádkozni anyám”. Ha akarnék, sem tudnék más lenni. Örülök minden magyar sikernek tudományban, művészetben, irodalomban. Most annak, hogy Borbély Alexandra nyerte a legjobb színésznőnek járó díjat az Európai Filmfesztiválon. Megdobban a szívem, ha magyar szót hallok Münchenben, a villamoson. Ez is így marad. Meg az is, hogy amíg élek, gyűlölöm a diktatúrát.
