A holnapi nap ( okt.23 ) elé nem csak úgy.

A holnapi nap elé nem "csak úgy"... egy "botrányos kép" kapcsán.

Biztos hogy 56 kapcsán csak a "hős forradalmárok dicső" tetteiről és az őket ért megtorlásokról szabad beszélni? A forradalmi káoszt kihasználó csőcselékről, bűnözőkről, kéjjel gyilkolászókról és ezek ártatlan áldozatairól nem? Na ez a nagy baj ha így van. Nem minden egyenruhás volt ám ávo-s és nem minden ma saját magát "hős forradalmár"-nak hazudó volt ám hős forradalmár.

...és tényleg botrányos az a kép, de nem azért mert Szanyi ezzel "köszöntötte" okt. 23-át, hanem azért mert azon a képen látható mocskok megtörténhettek. Semmilyen nemes forradalmi eszme NEM TEHET állatokká semmi nemes eszméért ügyért harcoló forradalmárt. Különben is... Aaaz nem nemes forradalmár aki ilyen mocskot elkövet. A FORRADALMÁR öl ha kell, de harcban és a nemes ügyért, de sosem mészárol kéjjel állati módon !

Szoktuk volt mondani... "Ha annyi partizán lett volna valójában mint ahányan 1945 után annak hazudták magukat, ide a Németek a büdös életbe be nem tudtak volna jönni."  Vagy.... Ha annyi hős forradalmár lett volna 1956-ban mint ahányan annak hazudták magukat 1990-után, az Oroszok a büdös életbe nem tudtak volna bevonulni Budapestre. Vagy... Ha valójában annyi rendszer ellenálló hős demokrata lett volna a szocializmusban mint ahányan manapság állítják magukról a Kádár rendszer már 1970-ben megbukott volna. 

A hátamon az összes nemlétező szőr áll fönn amikor 1990 környékén született ifjú titán politológus megdumálja tévében sajtóban minő borzalom is volt a kádár rendszer, minő dicsőséges tett volt 1956....

Persze a jogot nem vitatom el senkitől hogy értékelje a történelem bármelyik mozzanatát, időszakát, na de tegye azt hitelesen, reálisan minden mozzanatát elmondva értékelve, mindent belőle a rosszat a dicstelent, de a jót a dicsőt is belőle. ...főleg ha vélemény formáló politológus történész pedagógus politikus az illető. 

Amíg itt talpnyaló hiteltelen elvtelen schmitt mariskák mondják meg miként is volt a történelem ...Amíg itt puhatestő dózsa lászlók hazudhatják magukat hős forradalmárnak és az a schmitt mariska avatja szent forradalmárrá... Amíg itt habzószájú babos mariskák tetszeleghetnek díszmagyarba öltözve a parlamenti székbe betuszkolva mint hős forradalmár... Addig nekem NEM ÜNNEP október 23! 

1956 október 23 pedig nekem azért sem ünnep amiért e két alábbi írást hoztam ide velük egyetértve. 

Fábián András: Holnapután október 23.

Megint elérkezik ez a nemszeretem ünnep. Október 23-át az egész világ úgy tartja számon, mint a magyar nép felkelését a kommunista diktatúra ellen. Azért tartja így számon, mert az akkori politikacsinálóknak ez volt a politikai érdeke, mert közel 200 ezer ember, akik akkor elhagyták az országot, ugyancsak ezt állították. Számukra ez biztosította a menlevelet, a befogadás lehetőségét és a hősi múltat, amire mindmáig hivatkozni lehet. Ahová mentek lakás, iskola, társadalmi megbecsülés várta őket. A befogadó társadalmak elismerése és támogatása az üldözött menekültek felé (aki itt áthallást vél felfedezni, az nem téved nagyot). Sok itt az ellentmondás, nem is beszélve az akkori események értelmezésének sokféleségéről, majd az idő előre haladásával keletkezett, ellenőrizhetetlen legendákról. Ki vagyok én, hogy igazságot tegyek? Nem is akarok. Ennek ellenére tudom, hogy az itt következő gondolatokkal magamra vonom majd nem kevesek haragját, de tessék csak szólni, nem futottam el eddig sem senki elől.

Mindenkinek megvan a maga története 1956 októberéről, nekem is. Az enyém nem a forradalomról, hanem az irgalmatlan pusztításról, az izzó gyűlöletről, az értelmetlen halálról szól. Nem mondom el itt újra, máskor már megtettem, máshol elmondtam. Én 1956-ban alig múltam két éves, ma 63 éves vagyok. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az alig tízéves gyerek katonákat nem számítva az akkori 18-35 éves derékhad ma már nem is él, legjobb esetben megmaradt belőlük néhány idős úr vagy úrhölgy. Itt van mindjárt Wittner Mária (nem szeretnék minősíteni, most nem). De nem is a Hippokratészi esküt tett medikus Tóth Ilonára gondolok, akinek szobra van a SOTE épülete előtt a fiatal medikusok példaképeként. Alig található viszont néhány mára azok közül az igaz emberek közül, akik akkor valóban tudták mit és miért csinálnak, akik máig kitartanak azok mellett az elvek mellett, amelyekért halálra ítélték, fogva tartották, meghurcolták őket.

Göncz Árpád pár éve ment el, Mécs Imre, hála Istennek, még velünk van. Nekik is megvannak az emlékeik abból az időből, és nyilván azok az emlékek is szépültek-halványultak. Az emlékek sorsa már csak ez. Mécs Imre 84 éves, Göncz Árpád 92 volt, amikor elment, Nagy Imre 1896-ban született és 60 éves volt, amikor kitört a felkelés. Most lenne 121 éves.

Schmidt Mária 3 éves volt 1956-ban. Mértékadó véleménye szerint Nagy Imre nem volt hős, csak sodródott az eseményekkel. Szépen halt meg, de hős az nem volt. 1956-ban és azt követően vállalt politikai felelősségéért kellett meghalnia, de nem volt hős. Hogyan lehetett volna az, hiszen kommunista volt. 1920-tól tagja az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártnak. Lesepertette a padlásokat, mondja Schmidt Mária. Csak a liberálisok meg a baloldaliak állítják, hogy az 1956-os felkelést a sztálinista Rákosi rendszer ellen fellázadó, magukat igaz kommunistának valló hazafiak robbantották ki. Schmidt Mária nem ezt állítja. Szerinte 1956 a „pesti srácok és lányok forradalma” volt.

Megteheti Schmidt Mária, hogy elhazudja a történelmi tényeket? Igen, megteheti. Azok, akik cáfolhatnák már nagyon öregek, gyenge a hangjuk, ha élnek még egyáltalán. Megteheti, hogy Dózsa Lászlónak hazudja a később rovott múltúvá minősített Pruck Pált? Igen, megteheti, hiszen Pruck Pál nem él már, és mennyivel daliásabb forradalmi hős ez a mi Dózsa Lászlónk (1942-), aki még a sildes sapkáját is magával hozta az élve eltemettetésből, hogy személyazonosságát majdan igazolni tudja vele.

Csendben kérdem: ugyan miféle politikai érettség és politikai indíttatású elégedetlenség tételezhető fel olyan 14-18 éves gyerekek részéről, akik életük döntő hányadát Rákosi idejében élték? Épp csak megszabadultak a háború rémségeitől, de idegeikben még ott munkált az aknák robbanása, golyók süvítése, a harc és a túlélés ösztöne? Akiknek az a harc jó balhé volt, és nem kötöttek hozzá semmit, legfeljebb a szabad rablást. Az ő „kezükbe adni” ma Magyarország függetlenségét és szabadságát legalább akkora erőszak a magyar nemzeten, mint Schmidt Mária „fancy, trendi, sexi” eseményei. Mint Dózsa László (1942-). Mint a halszagú Magyarország uraságtól levetett dala 50 millióért.

Mint mondtam, kevesen vannak már, akik tiltakozhatnának, és azok sem állnak a mikrofon előtt, vagy éppen a helyzet magaslatán. Nincs is ezzel semmi baj, így kell ennek lennie, ez a mai politikai érdek. Így gondolja ezt a hivatalos kormányzat, és az általa pénzelt, Schmidt Mária felügyelete alatt foglalkoztatott, történelem-hamisító kis csapat. Számukra ugyanis nem a valós és hiteles tények feltárása a lényeg, hanem 1956. felhasználása az aktuálpolitikai bulvárszínpadon. Néhány hőbörgő idiótát, jellemtelen statisztát, bérmanöken álsebesültet mindig találnak a szerepre. Ezek aztán el-elkötnek egy-egy tankot, lyukat hasítanak a nemzeti trikolórba, vagy rekedt hangon ordibálnak nemzeti tartalmú jelszavakat. Másokat remegő térdekkel oda lehet vezetni a köztársasági (?) elnök színe elé, hogy valami fényes medált rakjon a zsíros zakójukra, mert harcoltak az orosz tankok és persze a „kumunisták” ellen. Verbálisan. Az illemhely fülkéjének jótékony homályában. Csendben. Schmidt Mária az a hiteles felkent történész, aki felkutatja ezeket, mert ő az aki fel tudja kutatni őket. Ő ezeknek a felelőse, az orbáni bizalom vitathatatlan letéteményese.

Így válik a mi „hősi” történelmünk gusztustalan operett-maszlaggá, a Nyomorultak és a Pál utcai fiúk napi szintre összegyúrt giccses egyvelegévé (nem az irodalmi vagy a színházi művek kritikája kíván ez lenni!). A mai új generáció pedig, amely már az egészet csak hírből ismeri, hiszen a történelemkönyveket is Schmidt Mária koncepciójával fabrikálják – ünnepel. Nem tudja mit és miért, de ez nem is fontos, nem is érdekli őket. Vagyis a foglalkozás elérte a célját.

Holnapután nemzeti ünnep lesz. Az üzletek zárva lesznek. Az országzászlót szépen kivasalták, alig várja, hogy loboghasson végre. A díszelgő katonák csizmája tükörfényes, új spiccvas is került rá. A hazug beszédek már elkészültek. Mikrofonpróba 1,2… A lengyel turisták ugrásra készek, itt isszák a sört vodkával, valahol a Gozsdu-környéki romkocsmák homályában. A diákok a többszöri próba után pontosan tudják a tapsrendet, és azt is, hogy hol kell majd sorba állniuk a gázsiért. Szerencsére iskolába se kell hétfőn menni.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Földes Péter: Mostantól minden másképp volt

Irigylem azokat az embereket, akik a rendszerváltozás után születtek. Akiket nem terhelnek a múlt bűnei, akiknek soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük.
Tisztakezűek és ártatlanok ők, mint a ma született bárányok.

Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra a hatvanasokra, hetvenesekre, akiknek meglehetősen szelektív a memóriájuk. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is…
Azokra gondolok, akik most úgy gondolnak akkori önmagukra, hogy valójában csak 1990 után születtek. Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok.
Léteztek már korábban is, de élni csak 1989 után kezdtek. Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.
Nem gyűlöltek, nem szerettek.
Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt tulajdonképpen tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.
Kis ország vagyunk, földszintes hőseink vannak. A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Lemerültünk, és kibekkeltük őket, mondta a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.
Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás pedig arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, az pedig nagy mérgesen kénytelen volt másik széket keresni magának.
Kis országnak kis hőstett dukál.
Egy másik hős, a foglalkozására már nem emlékszem, egyszer Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona.
– Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák.
– Da – válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző.
Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép a magyar, nem lehet vele kukoricázni. Vége is lett a Varsói Szerződésnek hamar. Kis ellenállásokból áll össze a nagy egész.
Biztosak lehetünk abban, hogyha majd elmúlik ez a rémálom, akkor a mostani rendszer kiszolgálói is találnak majd a „munkásságukban” olyan mondatokat, vagy inkább félmondatokat, amelyekkel azt igyekszenek igazolni, hogy ők belülről bomlasztottak. És elmagyarázzák, hogyha nem ők szolgálják ki ezt a rendszert, akkor helyettük kiszolgálja más. Úgyhogy mi, többiek, jobban jártunk, amiért ők szolgálták ki ezt a mostani rendszert, mert mások, akik náluk barbárabbak, még aljasabb módon tették volna ugyanezt.

Szerző: Földes Péter
Forrás: Huppa

Még valami ahhoz a képhez! 

"Konok Péter, ismert történész egy teljes kiírást szentelt a történteknek a Facebook-oldalán.

“Most nem azért, én baromira rühellem Szanyi Tibort, ritka kártékony alaknak tartom, de feleim: mi a fene baj van azzal, ha kitesz egy olyan fényképet, amin egy ’56-os lincselés látható?

Hamis a kép? Nem az (bár lehet, hogy tényleg rajta van Dózsa László [1942 -]).
Nem volt lincselés a Köztársaság téren? De volt. Tény, jól dokumentálva.

Lehet vitatkozni róla, lehet elemezni, lehet kontextusba helyezni. Egy dolgot nem lehet: eltussolni, elhallgatni.
Azt hívják történelemhamisításnak. Ismerjük jól.

1956 nem volt vértelen babazsúr, szeplőtelen grállovag-parti. Egyik forradalom sem volt az, semmiféle lázadás, felkelés.
A bugyuta, áhítatos ünnepségek már az óvodában is kínosak voltak. Ha nem látjuk (mert valami hazug, ájtatos szemforgatás miatt nem akarjuk látni) az eseményeket a maguk valóságában, akkor nem is tudunk belőlük semmiféle tanulságot levonni, nem értjük meg a történelmet, és magunk fogjuk cáfolni Hérakleitoszt: kétszer lépünk ugyanabba a szarba. Vagy akár többször is. Sőt, ki sem mászunk belőle soha.

Más kérdés, hogy Szanyi mit akart ezzel mondani. Ez viszont engem baromira nem érdekel (Szanyi egyszerűen nem tud olyat mondani, hogy engem érdekeljen).

De a múlt ettől még nem kívánságműsor (“Felvonulók kérték”), nem egy szupermarket, ahol tetszésünk szerint emelünk le árukat a polcokról, és a hátsó sorokba lökjük, ami nem tetszik, elé színes konzerveket halmozunk. Ezt a módszert meghagynám a Schmidt Mária-féle szellemvasutasoknak.

1956 meggyalázása éppen az, ha eltorzítjuk, ha meghamisítjuk a történetét. Mert akkor hiábavaló volt. Mi magunk verjük le a forradalmat, ha dicső szobrot faragunk belőle.”"