Egy "tanmesét" találtam, aztán ez inspirált az írásra a vélemény alkotásra és ezzel kezdem.
Íme a "tanmese":
"A kisfiú története –
Posted on 2015/05/26 by Bellini in Blog
Volt egyszer, hogy egy fiúcska elindult iskolába. Ő kicsi volt, és az iskola óriásinak tűnt számára. Mikor azonban látta, hogy osztályának bejárata egyenesen az udvarról nyílik, boldogság töltötte el. Az iskola már nem tűnt olyannyira hatalmasnak, mint amikor először megpillantotta.
kreativitas
Reggel van, becsöngettek. Kisfiúnk már a padban ül, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:
– Ma rajzolni fogunk.
– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:
– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.
– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:
– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.
A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.
Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:
– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.
A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.
Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.
Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.
– Ma rajzolni fogunk!
– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:
– Talán nem tudsz rajzolni?
– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?
– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.
– Hogyan kezdjem?
– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?
– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral."
Posted on 2015/05/26 by Bellini in Blog
Volt egyszer, hogy egy fiúcska elindult iskolába. Ő kicsi volt, és az iskola óriásinak tűnt számára. Mikor azonban látta, hogy osztályának bejárata egyenesen az udvarról nyílik, boldogság töltötte el. Az iskola már nem tűnt olyannyira hatalmasnak, mint amikor először megpillantotta.
kreativitas
Reggel van, becsöngettek. Kisfiúnk már a padban ül, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:
– Ma rajzolni fogunk.
– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:
– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.
– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:
– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.
A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.
Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:
– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.
A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.
Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.
Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.
– Ma rajzolni fogunk!
– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:
– Talán nem tudsz rajzolni?
– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?
– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.
– Hogyan kezdjem?
– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?
– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral."
Eddig a "tanmese" ...
...és az én véleményem:
Már az iskolában, de egyeseknél már otthon kiölik az önálló alkotás az önálló gondolkodás képességét. Előírják, megmondják mit és hogyan alkossunk, miről mit és hogyan gondoljunk. Megtanulunk utasításra gondolkodni. Egyen emberek kocka emberek egyéniség nélküli mindig utasításra váró emberek leszünk. Megtanulunk a társadalmi elvárásoknak ( ki mondja meg, ki írja elő mik azok és azok e a helyesek? ) megfelelni és az szerint viselkedni. Esetleg egyes emberek elvárásainak igyekszünk megfelelni. Az ő igényei szerint élni cselekedni gondolkodni az ő véleményét magunkénak vallani. Elhisszük, magunkba tukmáljuk, az a helyes amit ahogy ő avagy a társadalom elvár. Közben elfelejtünk igazi önállóan gondolkodó igazi egyéniségek lenni. Rabok leszünk a saját bőrünkben, rab lesz a saját lelkünk az agyunk. Sajnos az így nevelkedett ember elhiszi hogy így a jó neki még akkor is ha belül valahol érzi..., ez így nagyon fáj, valami nagyon hiányzik. Még arra is képes, meggyőzze saját magát hogy ami hiányzik neki, aminek a hiánya legbelül fáj az hibás az rossz és az a jó amit valaki valakik a társadalmi elvárások előírnak. Amit másoknál lát és azok a mások ettől jól érzik magukat, boldogok tőle az rossz az helytelen mert valaki valakik ezt mondták...
Az én Hivatásomban is így volt és van. Minden olyan hivatásban ahol Emberekkel kell foglalkozni, nevelés a tanítás a feladat kevés az elméleti ismeret a szigorú értelembe vett "szakmai" anyag be és le darálása. Emberileg kellene alkalmasnak lenni, empátia készség kell...ene. Tulajdonképpen "bánni" kell tudni az Emberekkel a Gyermekekkel, érteni kell...ene hozzájuk. Tudomásul kéne venni, minden Ember/Gyerek más egyéniség, sőt minden Ember önálló egyéniség, más képességek, más tanulási folyamat, más inspiráció, más tehetség, más indíttatás..... A pedagógusok az emberekkel foglakozók elkövetik a nagy hibát..., egyen embereket látnak, kockákat, tanítandó anyagot amit fejbe kell verni.
Úgy gondolom utakat kell mutatni, alternatívákat és NEM utat egyetlen lehetőséget, megtanítani önállóan gondolkodni, egyéniséggé válni, megtanítani különbséget tenni helyes és helytelen - szín és szín, árnyalatok közt. Megtanítani a problémák felismerését és aztán az önálló megoldás megkeresését.
Végül egy idézet Popper Pétertől:
"Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt "Benjáminja". Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell "nemet mondani". Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei."
Már az iskolában, de egyeseknél már otthon kiölik az önálló alkotás az önálló gondolkodás képességét. Előírják, megmondják mit és hogyan alkossunk, miről mit és hogyan gondoljunk. Megtanulunk utasításra gondolkodni. Egyen emberek kocka emberek egyéniség nélküli mindig utasításra váró emberek leszünk. Megtanulunk a társadalmi elvárásoknak ( ki mondja meg, ki írja elő mik azok és azok e a helyesek? ) megfelelni és az szerint viselkedni. Esetleg egyes emberek elvárásainak igyekszünk megfelelni. Az ő igényei szerint élni cselekedni gondolkodni az ő véleményét magunkénak vallani. Elhisszük, magunkba tukmáljuk, az a helyes amit ahogy ő avagy a társadalom elvár. Közben elfelejtünk igazi önállóan gondolkodó igazi egyéniségek lenni. Rabok leszünk a saját bőrünkben, rab lesz a saját lelkünk az agyunk. Sajnos az így nevelkedett ember elhiszi hogy így a jó neki még akkor is ha belül valahol érzi..., ez így nagyon fáj, valami nagyon hiányzik. Még arra is képes, meggyőzze saját magát hogy ami hiányzik neki, aminek a hiánya legbelül fáj az hibás az rossz és az a jó amit valaki valakik a társadalmi elvárások előírnak. Amit másoknál lát és azok a mások ettől jól érzik magukat, boldogok tőle az rossz az helytelen mert valaki valakik ezt mondták...
Az én Hivatásomban is így volt és van. Minden olyan hivatásban ahol Emberekkel kell foglalkozni, nevelés a tanítás a feladat kevés az elméleti ismeret a szigorú értelembe vett "szakmai" anyag be és le darálása. Emberileg kellene alkalmasnak lenni, empátia készség kell...ene. Tulajdonképpen "bánni" kell tudni az Emberekkel a Gyermekekkel, érteni kell...ene hozzájuk. Tudomásul kéne venni, minden Ember/Gyerek más egyéniség, sőt minden Ember önálló egyéniség, más képességek, más tanulási folyamat, más inspiráció, más tehetség, más indíttatás..... A pedagógusok az emberekkel foglakozók elkövetik a nagy hibát..., egyen embereket látnak, kockákat, tanítandó anyagot amit fejbe kell verni.
Úgy gondolom utakat kell mutatni, alternatívákat és NEM utat egyetlen lehetőséget, megtanítani önállóan gondolkodni, egyéniséggé válni, megtanítani különbséget tenni helyes és helytelen - szín és szín, árnyalatok közt. Megtanítani a problémák felismerését és aztán az önálló megoldás megkeresését.
Végül egy idézet Popper Pétertől:
"Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt "Benjáminja". Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell "nemet mondani". Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Véleményt, Javaslatot, Érveket írj! Bunkózásra, Komcsizásra, Cigányozásra, Zsidózásra NEM vagyok vevő!