Hoztam egy történetet. Szíven és elmén ütött. Miért? ..a végén elmondom.
A Történet:
Katalin Nagy
A gyűlölet fogságában...?
Az erődben tartózkodva, a hívő orbanisztánosoktól kaptam már hideget, meleget. A fröcsögve ordítozók dühe, lepereg rólam, derűs nyugalommal nyugtázom: " no ennek is rossz napja lesz!"
De augusztus 20-án történt valami..
...azóta hurcolom magamban az alábbi történetet.
Kissé fáradtan álldogáltam kiáltványunk mellett szórólapjainkkal kezemben, miközben közvetlenül a hátam mögött megszólalt valaki. Nem hangosan, csak mintha beszélgetni akarna velem...
"Nem szégyenlik magukat, hogy kimerik tenni a nemzeti lobogónkat?"
A hang irányába fordulva már menet közben vissza kérdeztem:
"Miért is kellene szégyellnünk magunkat?"
Egy hatvanas éveinek elején járó hölgy állt előttem. Először a nagyon ízléses, korának megfelelően diszkrét sminkje tűnt fel, majd megcsapott parfümjének finom illata. Igéző kék szemeivel higgadtan, indulatok nélkül nézett rám.
"Maguk hazaárulók, nincs joguk nemzeti lobogónkhoz!"
"Hölgyem! Azért mert más a véleményünk, miért lennénk hazaárulók? Mi szeretve tiszteljük hazánkat, mindannyian itt élünk, ugyanúgy mint ön, és mi is itt ettük meg kenyerünk javát."- válaszoltam nyugodtan.
Felhúzta a szemöldökét, szemembe nézett, és kimért, de határozott hangon szólalt meg újra:
"Az ilyeneket mint maga, agyon kellene lőni!"
Döbbenten néztem rá, és gondolkodás nélkül kérdeztem:
"Asszonyom! Ha most lenne önnél egy puska, képes lenne lelőni engem?"
Váratlanul, egészen közel hajolt hozzám, és szinte a fülembe suttogta:
"Gondolkodás nélkül! Mint egy rühes kutyát!"
Megfordult, és mint aki jól végezte dolgát, látható elégedettséggel távozott.
Némán álltam.... néztem utána, öltözete, és az egész külseje alapján olyannak tűnt, mint akinek gondolkodás nélkül adom át a helyem a villamoson...és..és akkor most meg lelőne "mint egy rühes kutyát?"
Mondanivalójának nem csupán tartalma, hanem hangvételének elszánt átgondolt higadsága ütött meg...
A helyzet abszurditásától, úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék.... szinte láttam a kezében a puskát...
A felindultságtól, torkomban dobogott a szívem...elbotorkáltam a közeli padig, és szinte lerogytam rá....
Nem tudtam gondolkodni, csak azt éreztem, ott hagyta rajtam lelkét mételyező gyűlöletének bűzét...
Pár percig üldögéltem még tanácstalanul, majd úgy döntöttem túl mély, túl erős volt a hatás,... adok időt magamnak, hogy megemésszem.
Két napja cipelem lelkemben a történet hatásának terhét, és ma észrevettem magamon, hogy nem tudok úgy, mint eddig szívből mosolyogni.
A térről hazafelé jövet, korábban leszálltam a buszról és kimentem a Duna partra... esteledett... kevesen jártak arrafelé. Leültem egy horgászok által kibélelt kényelmes zugba, és néztem a vizet.
Magyarázatot kerestem...Vajon miért ütött ennyire szíven ez az eset?
És akkor eszembe jutott egy régi történet, amit olvastam valahol...
"Láttam egy dokumentum filmet.
Megtalálták valahol azt a szörnyeteg asszonyt, egy ávóst, aki sok évtizeddel ezelőtt a kitelepített nők barakkjában felügyelő volt.
Egy szelíd, zavart,őzikeszemű nénike bukkant föl az ajtóban, a már szintén idős, egykori rabok előtt. Kis szatyrot is szorított markában:
azt hiszem, valami süteményt is hozott a találkozóra. Krémest és pogácsát.
Úgy kezdett beszélgetni áldozataival, mint régi barátaival. Mosolyogva ismerte föl egykori "ismerőseit" a megvénült, megváltozott arcokon.
Azt hitte, valami nosztalgikus találkozóra hívták, amolyan "érettségi találkozóra". Nem értette, miért néznek rá olyan furán. Miért gyűlölik?
Miért ez a sok zavart, sötét pillantás? Elfelejtette, hogy valaha csizmával rugdosta ezeket a nőket? Hogy ütötte-verte őket?
Lehet, hogy nem emlékezett rá?
Valami rémlett neki, "csúnya idők voltak", de hogy ő tettes volt, arra nem emlékezett.
Nem azért, mert hazudott, hanem mert akkoriban más erők voltak a világban. Más erők "szállták meg". Egy szadista világ erőinek médiumává vált.
Úgy tűnt számára, mintha nem is vele történt volna mindaz, ami történt.
Mintha nem is ő tette volna, amit tett.
Sorba mondták el áldozatai, mit művelt, s a nénike, mint valami regressziós hipnózisban, visszazuhant a múltjába, és rádöbbent arra, hogy egy szörnyeteg volt.
Megszállta a kor "ördöge", és maga is "ördöggé" vált.
És amikor ez a borzalmas összműködés megszűnt, nem érzett utána különösebb bűntudatot, mert amit tett, azt sohasem érezte személyes ügyének....egyszerűen csak azt tette, amit akkoriban "kellett"."
E régi történet kapcsán jöttem rá, hogy a "kor szelleme" már köztünk is köztünk jár... akár kedvesnek látszó nénikben testet öltve.
Az a "hölgy" akivel a téren találkoztam sem személy szerint engem gyűlölt, csak tette, vagy tenné amit a "kor" tőle elvár.
A "kor" bűnének emésztő bűze csapott meg személyében...
A felismeréstől, ott a kihalt Duna parton sikítani támadt kedvem...
Befogtam a fülem, és megtettem..................................................
Aztán haza siettem, elővettem azt a régi történetet tartalmazó könyvet
/ Müller Péter Varázskő/ újra olvastam, és mindannyiunk okulására megírtam történetemet Nektek,...... lemosva ezzel magamról a gyűlölet bűzét!
De az egekbe kiáltom MINDENKINEK!
Védők! Vigyázzatok a vártán! A "kor" már megérkezett!
Én láttam, szemébe néztem, bűze megcsapott... holnap , lehet Te következel!!!!!
Szombaton este találkozzunk, és ismét tiszta szívvel mosolyogva ölellek meg majd Titeket!
VIVA! OGYM!
*********************************************************
A történetet elolvasva szíven és elmén ütött a történet és a felismerés. Ledöbbentem önmagamon. Mint volt hivatásos katona, ölni tanultam, arra készültem és azt tanítottam. Nem közvetlen közelről szemtől szembe az ellenség szemét látva, hanem távolról több száz sőt ezer méterekről ahol már nem látszik az ember "csak" egy "célpont". Gyűlölni nem tudtam egészen ezelőtt pár évig, pedig okom lett volna rá ezer is. Aztán megtanultam..., márha a gyűlöletet tanulni lehet. Azt hiszem inkább bennünk van az, csak a tudatunk elnyomja míg nem jön egy olyan sokk ami kiváltja, beindítja. Ez a "sokk" lehet érzés vagy érzések halmaza, de lehet "pusztán" kívülről mások által belénk oltott belénk szuggerált "program" . A sokszor elmondott - hangoztatott szavak, mondatok az "ellenségről" a másik a másképp gondolkodók a más színűek a más vallásúak ellenségként beállítása egy gyenge jellemű emberből kiváltja a gyűlölet érzését, beindítja nála ezt a gyűlölet "programot" De beindíthatja az erősebb jelleműeknél is ha sokszor kellő hatásokkal fűszerezve hallja és főleg ha "okot" is szolgáltatnak hozzá. Teszem azt "elég ok" a sikertelenségünk a kudarcaink a nyomorunk a javaink elvesztése / elvételének másokra fogása, egy nyomorult világ nyomorának ellenség képpé formálása. Ezt tették és teszik velünk évek óta. Ezt éltem meg én is. Tudok gyűlölni. Én is mondtam már ki nem egyszer..."simán fejbe lőném szemtől szembe úgy hogy a szemét lássam..." hááát... Ez a felismerés ütött most elmén ahogy olvastam a történetedet. Be indították bennünk a gyűlölet "programot". Ahogy írod..."A "kor" már megérkezett!
Én láttam, szemébe néztem, bűze megcsapott... holnap , lehet Te következel!!!!!" Igen! Láttam és a bűze megcsapott... és sajnos magamban magamon a saját szememben elmémben láttam.......
Most így végig gondolva a dolgokat... Talán épp ez a belénk oltott gyűlölet tart minket fogva, korlátoz, fékez, blokkol ? A bennünk lévő gyűlölet által kiváltott "blokkok" miatt vagyunk ilyen bénultak, kábák és "tűrünk" így? Valami fura belső blokk amit ez a gyűlölet indított be akadályozza hogy tegyünk valamit, hogy ki menjünk a terekre és tegyük a dolgunkat?...Mert "félünk" ha kimegyünk elszabadul ez a gyűlölet és cselekvéssé válik? Vagy?... Mi lesz ha megszűnik az a "blokk"???... és elszabadul a gyűlölet???........
Eszükbe nem jut az egyszerű tény, -ahol egyszer valaki lő, ott vissza is lőnek. Ha az indulatok elszabadulnak, akkor az nem néz semmit. Sem Istent, sem embert, sem Gyermeket Nőt Öreget. Öl mert öltek...Gyilkol mert gyilkolták... Mikor már önmaga belecsömörlött a gyilkolásba a gyilkos önmagába, akkor talán...talán...abbahagyja. Vagy még akkor sem. A gyűlölet is ilyen. Mikor megijed a saját gyűlölő énjétől, mikor rádöbben mit tett vele, mivé tette a gyűlölet, akkor talán abbahagyja. Mióta ezt a történetet olvastam és írtam hozzá, az jár a fejemben...-Vajh azok akik ezt a gyűlöletet elszabadították, ránk szabadították, gondoltak e arra, mi lesz ha ez a gyűlölet végképp fékjeit veszíti? Mi lesz ha ez a gyűlölet ellenük fordul? Mi lesz ha a most egymást gyűlölő ezrek egyszer rádöbbennek, nem is egymást kéne gyűlölnünk, hanem azokat ott bent,...őket akik elszabadították ezt a gyűlöletet? Mi lesz akkor? Gondoltak rá vajon???.... Vagy azt hiszik valami majd őket megvédi? Nem fogja! Semmi! ...a gyermekeiket a párjukat a szüleiket sem!!!.....
Egy hozzászólás/vélemény a Facebookról:
"Mérei Böbe Igen, Lajosom, nagyon jól látod. A rengeteg megalázástól, köpködéstől a bennünket mardosó fájdalom lassan gyűlöletté vált. És ezt a fenevadat próbáljuk láncon tartani, mert tudjuk, hogy mire képes.
Nézz végig, csak itt a facén. Bájos nagymamák, tündéri nagypapák, szerető anyukák és gyengéd férjek néznek virtuálisan farkasszemet egymással. Hamar trollnak nyilvánítunk bárkit, mert rettegünk, hogy a vita hevében kiszabadul belőlünk a szörny. A demókon sanda tekintettel méregetünk minden idegent és ugrásra készen lessük, nem tesz-e, mond-e bármit, ami felfedné ellenség mivoltát. Mosolytalanul és feszülten járunk az utcán, állunk a sorban, szállunk a járművekre.
Vezírünk jó munkát végzett. Első kormányzása idején elvetette a gyűlölködés magját, s jó kertészként ápolta. Mára szárba szökkent.
S igen, a szörny miatt mindenki bénult, mert fél, ha mégis változás lesz, a fenevadak kiszabadulnak."
...és egy másik hozzászólás:
"Krisztiánné Móhr Katalin Ismeretlen volt számomra a gyűlölet. Nem tudom, hogy most mit is érzek igazán.... lehet, hogy gyűlölök valakiket? .... az biztos, hogy látni, hallani sem bírom a sok gerinctelent, és végtelenül el vagyok keseredve! Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezt kell megérnem. Anyukám mondogatta mindig gyermekeimnek, amikor dajkálgatta őket - immár 40 körül járnak - "MIRE NŐTOK FEL KICSIKÉIM?" Akkor soha nem gondoltam volna, hogy erre, és ma én is ezt mondom az unokáimnak. Soha nem felejtem el szavait, melyek akkor nem tűntek rémísztőnek.. Ma már értem... bár tudom, hogy életében mennyit szenvedett, és dolgozott, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer attól kell rettegnek, hogy visszatérünk oda, ahonnan ő indult... Drága Édesanyám, ha tudnád!!!! "
A Történet:
Katalin Nagy
A gyűlölet fogságában...?
Az erődben tartózkodva, a hívő orbanisztánosoktól kaptam már hideget, meleget. A fröcsögve ordítozók dühe, lepereg rólam, derűs nyugalommal nyugtázom: " no ennek is rossz napja lesz!"
De augusztus 20-án történt valami..
...azóta hurcolom magamban az alábbi történetet.
Kissé fáradtan álldogáltam kiáltványunk mellett szórólapjainkkal kezemben, miközben közvetlenül a hátam mögött megszólalt valaki. Nem hangosan, csak mintha beszélgetni akarna velem...
"Nem szégyenlik magukat, hogy kimerik tenni a nemzeti lobogónkat?"
A hang irányába fordulva már menet közben vissza kérdeztem:
"Miért is kellene szégyellnünk magunkat?"
Egy hatvanas éveinek elején járó hölgy állt előttem. Először a nagyon ízléses, korának megfelelően diszkrét sminkje tűnt fel, majd megcsapott parfümjének finom illata. Igéző kék szemeivel higgadtan, indulatok nélkül nézett rám.
"Maguk hazaárulók, nincs joguk nemzeti lobogónkhoz!"
"Hölgyem! Azért mert más a véleményünk, miért lennénk hazaárulók? Mi szeretve tiszteljük hazánkat, mindannyian itt élünk, ugyanúgy mint ön, és mi is itt ettük meg kenyerünk javát."- válaszoltam nyugodtan.
Felhúzta a szemöldökét, szemembe nézett, és kimért, de határozott hangon szólalt meg újra:
"Az ilyeneket mint maga, agyon kellene lőni!"
Döbbenten néztem rá, és gondolkodás nélkül kérdeztem:
"Asszonyom! Ha most lenne önnél egy puska, képes lenne lelőni engem?"
Váratlanul, egészen közel hajolt hozzám, és szinte a fülembe suttogta:
"Gondolkodás nélkül! Mint egy rühes kutyát!"
Megfordult, és mint aki jól végezte dolgát, látható elégedettséggel távozott.
Némán álltam.... néztem utána, öltözete, és az egész külseje alapján olyannak tűnt, mint akinek gondolkodás nélkül adom át a helyem a villamoson...és..és akkor most meg lelőne "mint egy rühes kutyát?"
Mondanivalójának nem csupán tartalma, hanem hangvételének elszánt átgondolt higadsága ütött meg...
A helyzet abszurditásától, úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék.... szinte láttam a kezében a puskát...
A felindultságtól, torkomban dobogott a szívem...elbotorkáltam a közeli padig, és szinte lerogytam rá....
Nem tudtam gondolkodni, csak azt éreztem, ott hagyta rajtam lelkét mételyező gyűlöletének bűzét...
Pár percig üldögéltem még tanácstalanul, majd úgy döntöttem túl mély, túl erős volt a hatás,... adok időt magamnak, hogy megemésszem.
Két napja cipelem lelkemben a történet hatásának terhét, és ma észrevettem magamon, hogy nem tudok úgy, mint eddig szívből mosolyogni.
A térről hazafelé jövet, korábban leszálltam a buszról és kimentem a Duna partra... esteledett... kevesen jártak arrafelé. Leültem egy horgászok által kibélelt kényelmes zugba, és néztem a vizet.
Magyarázatot kerestem...Vajon miért ütött ennyire szíven ez az eset?
És akkor eszembe jutott egy régi történet, amit olvastam valahol...
"Láttam egy dokumentum filmet.
Megtalálták valahol azt a szörnyeteg asszonyt, egy ávóst, aki sok évtizeddel ezelőtt a kitelepített nők barakkjában felügyelő volt.
Egy szelíd, zavart,őzikeszemű nénike bukkant föl az ajtóban, a már szintén idős, egykori rabok előtt. Kis szatyrot is szorított markában:
azt hiszem, valami süteményt is hozott a találkozóra. Krémest és pogácsát.
Úgy kezdett beszélgetni áldozataival, mint régi barátaival. Mosolyogva ismerte föl egykori "ismerőseit" a megvénült, megváltozott arcokon.
Azt hitte, valami nosztalgikus találkozóra hívták, amolyan "érettségi találkozóra". Nem értette, miért néznek rá olyan furán. Miért gyűlölik?
Miért ez a sok zavart, sötét pillantás? Elfelejtette, hogy valaha csizmával rugdosta ezeket a nőket? Hogy ütötte-verte őket?
Lehet, hogy nem emlékezett rá?
Valami rémlett neki, "csúnya idők voltak", de hogy ő tettes volt, arra nem emlékezett.
Nem azért, mert hazudott, hanem mert akkoriban más erők voltak a világban. Más erők "szállták meg". Egy szadista világ erőinek médiumává vált.
Úgy tűnt számára, mintha nem is vele történt volna mindaz, ami történt.
Mintha nem is ő tette volna, amit tett.
Sorba mondták el áldozatai, mit művelt, s a nénike, mint valami regressziós hipnózisban, visszazuhant a múltjába, és rádöbbent arra, hogy egy szörnyeteg volt.
Megszállta a kor "ördöge", és maga is "ördöggé" vált.
És amikor ez a borzalmas összműködés megszűnt, nem érzett utána különösebb bűntudatot, mert amit tett, azt sohasem érezte személyes ügyének....egyszerűen csak azt tette, amit akkoriban "kellett"."
E régi történet kapcsán jöttem rá, hogy a "kor szelleme" már köztünk is köztünk jár... akár kedvesnek látszó nénikben testet öltve.
Az a "hölgy" akivel a téren találkoztam sem személy szerint engem gyűlölt, csak tette, vagy tenné amit a "kor" tőle elvár.
A "kor" bűnének emésztő bűze csapott meg személyében...
A felismeréstől, ott a kihalt Duna parton sikítani támadt kedvem...
Befogtam a fülem, és megtettem..................................................
Aztán haza siettem, elővettem azt a régi történetet tartalmazó könyvet
/ Müller Péter Varázskő/ újra olvastam, és mindannyiunk okulására megírtam történetemet Nektek,...... lemosva ezzel magamról a gyűlölet bűzét!
De az egekbe kiáltom MINDENKINEK!
Védők! Vigyázzatok a vártán! A "kor" már megérkezett!
Én láttam, szemébe néztem, bűze megcsapott... holnap , lehet Te következel!!!!!
Szombaton este találkozzunk, és ismét tiszta szívvel mosolyogva ölellek meg majd Titeket!
VIVA! OGYM!
*********************************************************
A történetet elolvasva szíven és elmén ütött a történet és a felismerés. Ledöbbentem önmagamon. Mint volt hivatásos katona, ölni tanultam, arra készültem és azt tanítottam. Nem közvetlen közelről szemtől szembe az ellenség szemét látva, hanem távolról több száz sőt ezer méterekről ahol már nem látszik az ember "csak" egy "célpont". Gyűlölni nem tudtam egészen ezelőtt pár évig, pedig okom lett volna rá ezer is. Aztán megtanultam..., márha a gyűlöletet tanulni lehet. Azt hiszem inkább bennünk van az, csak a tudatunk elnyomja míg nem jön egy olyan sokk ami kiváltja, beindítja. Ez a "sokk" lehet érzés vagy érzések halmaza, de lehet "pusztán" kívülről mások által belénk oltott belénk szuggerált "program" . A sokszor elmondott - hangoztatott szavak, mondatok az "ellenségről" a másik a másképp gondolkodók a más színűek a más vallásúak ellenségként beállítása egy gyenge jellemű emberből kiváltja a gyűlölet érzését, beindítja nála ezt a gyűlölet "programot" De beindíthatja az erősebb jelleműeknél is ha sokszor kellő hatásokkal fűszerezve hallja és főleg ha "okot" is szolgáltatnak hozzá. Teszem azt "elég ok" a sikertelenségünk a kudarcaink a nyomorunk a javaink elvesztése / elvételének másokra fogása, egy nyomorult világ nyomorának ellenség képpé formálása. Ezt tették és teszik velünk évek óta. Ezt éltem meg én is. Tudok gyűlölni. Én is mondtam már ki nem egyszer..."simán fejbe lőném szemtől szembe úgy hogy a szemét lássam..." hááát... Ez a felismerés ütött most elmén ahogy olvastam a történetedet. Be indították bennünk a gyűlölet "programot". Ahogy írod..."A "kor" már megérkezett!
Én láttam, szemébe néztem, bűze megcsapott... holnap , lehet Te következel!!!!!" Igen! Láttam és a bűze megcsapott... és sajnos magamban magamon a saját szememben elmémben láttam.......
Most így végig gondolva a dolgokat... Talán épp ez a belénk oltott gyűlölet tart minket fogva, korlátoz, fékez, blokkol ? A bennünk lévő gyűlölet által kiváltott "blokkok" miatt vagyunk ilyen bénultak, kábák és "tűrünk" így? Valami fura belső blokk amit ez a gyűlölet indított be akadályozza hogy tegyünk valamit, hogy ki menjünk a terekre és tegyük a dolgunkat?...Mert "félünk" ha kimegyünk elszabadul ez a gyűlölet és cselekvéssé válik? Vagy?... Mi lesz ha megszűnik az a "blokk"???... és elszabadul a gyűlölet???........
Eszükbe nem jut az egyszerű tény, -ahol egyszer valaki lő, ott vissza is lőnek. Ha az indulatok elszabadulnak, akkor az nem néz semmit. Sem Istent, sem embert, sem Gyermeket Nőt Öreget. Öl mert öltek...Gyilkol mert gyilkolták... Mikor már önmaga belecsömörlött a gyilkolásba a gyilkos önmagába, akkor talán...talán...abbahagyja. Vagy még akkor sem. A gyűlölet is ilyen. Mikor megijed a saját gyűlölő énjétől, mikor rádöbben mit tett vele, mivé tette a gyűlölet, akkor talán abbahagyja. Mióta ezt a történetet olvastam és írtam hozzá, az jár a fejemben...-Vajh azok akik ezt a gyűlöletet elszabadították, ránk szabadították, gondoltak e arra, mi lesz ha ez a gyűlölet végképp fékjeit veszíti? Mi lesz ha ez a gyűlölet ellenük fordul? Mi lesz ha a most egymást gyűlölő ezrek egyszer rádöbbennek, nem is egymást kéne gyűlölnünk, hanem azokat ott bent,...őket akik elszabadították ezt a gyűlöletet? Mi lesz akkor? Gondoltak rá vajon???.... Vagy azt hiszik valami majd őket megvédi? Nem fogja! Semmi! ...a gyermekeiket a párjukat a szüleiket sem!!!.....
Egy hozzászólás/vélemény a Facebookról:
"Mérei Böbe Igen, Lajosom, nagyon jól látod. A rengeteg megalázástól, köpködéstől a bennünket mardosó fájdalom lassan gyűlöletté vált. És ezt a fenevadat próbáljuk láncon tartani, mert tudjuk, hogy mire képes.
Nézz végig, csak itt a facén. Bájos nagymamák, tündéri nagypapák, szerető anyukák és gyengéd férjek néznek virtuálisan farkasszemet egymással. Hamar trollnak nyilvánítunk bárkit, mert rettegünk, hogy a vita hevében kiszabadul belőlünk a szörny. A demókon sanda tekintettel méregetünk minden idegent és ugrásra készen lessük, nem tesz-e, mond-e bármit, ami felfedné ellenség mivoltát. Mosolytalanul és feszülten járunk az utcán, állunk a sorban, szállunk a járművekre.
Vezírünk jó munkát végzett. Első kormányzása idején elvetette a gyűlölködés magját, s jó kertészként ápolta. Mára szárba szökkent.
S igen, a szörny miatt mindenki bénult, mert fél, ha mégis változás lesz, a fenevadak kiszabadulnak."
...és egy másik hozzászólás:
"Krisztiánné Móhr Katalin Ismeretlen volt számomra a gyűlölet. Nem tudom, hogy most mit is érzek igazán.... lehet, hogy gyűlölök valakiket? .... az biztos, hogy látni, hallani sem bírom a sok gerinctelent, és végtelenül el vagyok keseredve! Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezt kell megérnem. Anyukám mondogatta mindig gyermekeimnek, amikor dajkálgatta őket - immár 40 körül járnak - "MIRE NŐTOK FEL KICSIKÉIM?" Akkor soha nem gondoltam volna, hogy erre, és ma én is ezt mondom az unokáimnak. Soha nem felejtem el szavait, melyek akkor nem tűntek rémísztőnek.. Ma már értem... bár tudom, hogy életében mennyit szenvedett, és dolgozott, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer attól kell rettegnek, hogy visszatérünk oda, ahonnan ő indult... Drága Édesanyám, ha tudnád!!!! "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Véleményt, Javaslatot, Érveket írj! Bunkózásra, Komcsizásra, Cigányozásra, Zsidózásra NEM vagyok vevő!