Péter Konok
Mesék Orbán Viktorról, nemtomhanyadik
Volt egy ország, Magyarország, és annak volt egy királya, Orbánviktor. Történt, hogy nagyon-nagyon jól ment a dolga ennek az országnak, csak úgy szárnyaltak az állampapírjai, nőttön-nőtt az ázsiai ázsiója, az emberek meg a sok pénzüket, ami a rezsicsökkentéstől megkuporodott, mind a nemzeti trafikokba hordták kazalba, csak hogy a zsebükben meg ne öngyulladjon már az a sok dohány pusztán a saját súlyától. Amerre csak nézett Orbánviktor, mindenütt a fenenagy prosperitás látszott, akár Budán volt, akár a felcsúti Nyári Palotában. Zengett-épült-csattogott az ország, barackfák alatt járta az istenadta nép hálából a csűrdöngölőt, minden sarkon új stadion, minden faluban metrómegálló, a levegőég meg csak úgy nyüzsgött a sok sólyomgépmadártól, csak trafik nem volt mindenhol, mert a magyarok már alig-alig dohányoztak, de ahol volt, ott aztán egyszerre rengeteg is volt!
Megriadt az Orbánviktor erősen, hogy hát mi lesz, ha az ország így elszakad, elemelkedik, fenekednek majd rá az irigy szomszéd királyok, de még a távoli Unió megveszekedett császára is! Hát az meg kinek jó, ha siralomba fordul a mások mulatsága?! El kell rontani az országot, nem kicsit, de nagyon – csapott az asztalra Orbánviktor felbuzdulva, mert hát nem vezet ám jóra ez a nagy jólét, bőrfoteles palivilág, hejehuja, dínomdánom! Fele lányomat szendvicsbe teheti, aki az országot lerontja! Hívta is a Mindenártó Pétert, hírneves elrontóját mindenféle jónak, és parancsolta neki: Rontsál, Péter! Nekiveselkedett a Péter, rontott és átszervezett, kiadott és utasított, sorra barátkozta a válogatott hegyirablók kincsesbarlangjait, de az ország csak csillogott-villogott. Megszégyenült a Péter nagyon, orrát lógatva elkullogott.
Hívta hát az Orbánviktor a főkamarást, a jó Kitolcsi Györgyöt, akinek a kezében megkorhadt még a fabatka is, és parancsolta neki: Rontsál, György! Nekiveselkedett a György erősen, szaladt rontani hamarjába, egyik szeme emitt, a másik meg amott; aláírta még a békávéjegyeket is, szakácskönyvekből olvasta ki a tőzsdei árfolyamokat, abszolút értékre konvertálta az alapkamatot, de az ország csak dübörgött, erősödött. Földhöz vágta György a szemüvegét, szégyenében még a mobilját is kikapcsolta.
No, ennek már fele sem tréfa, gondolta Orbánviktor, gondolkodott erősen, guvadtak az erek boltozatos homlokán, beleizzadt a steppelt nejlon felcsúti mezébe, stoplis koronájába. Hát kit hívjak én mostan?! Hiszen az ország egyre jobban teljesít, most jött híre, hogy a katari emír és a luxemburgi herceg is lúgot ivott elkeseredésében, mikor meglátták a magyar gazdasági mutatókat! Maga elé rendelte hát a Semmilyen Zsoltot, hírneves exorcistát, a fekete mágia diplomás tudorát, és parancsolta neki: Hozzad elibém, Zsolt, az Ördögöt magát! Nosza, elsápadt a Zsolt, de szaladt a parancsot teljesíteni, maga mellé vett egy regimentnyi tekes leventét meg a fradi őrzővédő-szolgálatát, és ment a Pokolra egyenest, előcibálta az Ördögöt.
Parancsolja az Ördögnek Orbánviktor: Rontsál, Gordon! Szaladt a Gordonördög, hajkurászta az alördögöket, hahásokat, millásokat, minden rendű és rangú anarchistákat: rontsatok, rontsatok, a kórság álljon belétek, ha ezt a nagy-nagy csuda országot le nem romboljátok! És rontottak, székházakat ostromoltak, félmilliós ablakokat törtek ripityára, erőst kiabáltak a hahások, a millások, halfejet dobáltak, ördögbotot pörgettek, még a tücsköket is fellázították, de bizony az ország csak virágzott tovább, a rezsiket már látni sem lehetett, olyan aprók voltak, és még a furfangos Kétfarkú Kutya Párt sem tudott olyan jóságot és kellemetességet kiókumlálni, ami ne vált volna valóra, de ízibe.
No, gyűrte fel a videotonos mackófelsőt a csuklóján Orbánviktor, hát úgy látszik, mindent nekem kell itt megcsinálnom!
Hát így.
