Honfoglalók
(honfoglalás = nagy tömegben érkező, azonos kulturális és nyelvi közösséghez tartozó hódítók vagy bevándorlók betelepülése a Kárpát-medencébe.)
1. Vér, sár és füst borított mindent, amikor betörtek. A vezéreik vágott szemű, sötét képű, fekete hajú férfiak alacsony lovakon, ám a köznép olyan, mint mi, ki magas, ki alacsony, a bőrük világos. Kelepelő barbár nyelvet beszélnek, többnyire kegyetlenek, néha az érzelgősségig nagylelkűek. Egész országrészeket égetnek porig, aztán, ki tudja milyen okból, teljes falvakat hagynak érintetlenül. Az asszonyainkat persze így is, úgy is megbecstelenítik. Végül kétszázezren maradunk az őslakosok közül, szlávok, avarok, bolgárok és gepidák. Eddig egymást gyilkoltuk, most együtt féljük az új jövevényeket. Alig kétszer annyian vannak, mint mi, mégis övék lettek az erdők és mezők a nagy hegyek között, amit innentől kezdve országnak neveznek.
2. A lovaink fáradtak, csak inni álltunk meg napok óta. A vezérek idegesek, nem tudjuk, kivel harcoltunk az előző napon, és ki következik holnap. A különböző törzsek katonái egymást okolják a vérveszteségért és a sok koplalásért. A türkök szerint a volgai bolgárok lusta tolvajnépség, a bolgárok viszont a böszörmények vallását okolják a szerencsétlenségekért. A hét törzsfő megpróbál fegyelmet tartani, arról beszélnek, nem sokára véget ér a vándorlásunk. Az őslakosok jobban gyűlölik egymást, mint a mi nyilainkat, hamarosan ölünkbe hullik az ország. Félmillióan jöttünk, a megmaradt helyiekkel együtt több mint hétszázezren vagyunk.
3. A barbárok Taksony nevű fejedelme hívott minket, hogy a kardunkkal szolgáljuk. Már az ő törzseik között is voltak igazhitű testvéreink, de most jogot kaptunk rá, hogy saját falvainkban élhessünk. Mi kálizoknak hívjuk magunkat, ők szaracénoknak vagy izmaelitáknak minket. Sem a Korán szent betűit, sem a Róma vagy Bizánc írását nem ismerik, hiszen jó szándékú, de tudatlan barbárok. A próféta dicsőségére mi tanítjuk őket a pénzverés és a kereskedés művészetére.
4. Az őseink hol ellenük harcoltak, hol pedig a bizánciakkal. A magyarok mindig jó harcosok voltak, barátnak épp oly kiválóak, mint ellenségnek. Tonozuba vezérünk az ő fejedelmükhöz adta a lányát, s ezzel hazát nyertünk az ő földjükön. Törzsünket három felé osztották, hogy a határaikat védjük nyugaton, északon és az Erdély nevű tartomány déli részén. Saját törvényeink szerint élhetünk, besenyő ispánjaink felügyelete alatt.
5. A vezérük, aki a koronáját a pápától kapta, a feleségét pedig a császártól, nem bír a pogány népeivel. Ráadásul óriási területei vannak érintetlenül. Szüksége van ránk. Segítünk neki legyőzni rokonát, a pogányok vezérét. A lovagjaink és papjaink vezetnek minket, ők persze lovon, mi gyalogosan, csak a gyerekeknek jut hely a szekéren. Az itáliaiak, franciák, vallonok és okszitánok könnyen szót értenek egymással, akárcsak a szászok, a flamandok vagy a Rajna-vidékiek. A síkságaik igazán jól termő vidékek, de nekünk a terméketlen hegyes vidékeken jelölik ki a szállásterületeinket. Erdélyben és a Felvidéken erdőket írtunk, mocsarakat csapolunk le, és itt építjük meg a városainkat. A régiekkel együtt már több mint egymillióan élünk itt.
6. Nem ismertünk se királyt, se szolgaságot. Büszke és szabad harcosaink gyors lovaikon többször betörtek az országukba. A mongol hordák aztán feldúlták sztyeppéink nyugalmát, új hazát kellett keresnünk. Először Kötöny vezérünk kapta tőlük a Kunországnak nevezett területet, hogy védjük őket a tatárok ellen. Végül Béla nevű királyuk 40 ezer harcosunkat hívta családostul a Duna és Tisza közötti sík területre, hogy védelmezzük az ellenségtől, leginkább a saját főuraitól. A papjaik gyűlölnek, pogányoknak neveznek, egyszer el is zavartak a király által adott birtokainkról, de a tatárok elvonulása után visszahívtak minket. Azóta itt élünk.
7. Kőházakba költöztek, és egy rabszolga módra meghalt istent imádnak, nem csoda, ha harcolni is elfelejtettek. A királyuk a tengerig futott, a katonái nem jutottak olyan messzire. Az Égi Király küldöttjének, Batunak parancsára eltöröltük a földről hitvány országukat. Kilencvenezren voltunk, és alig veszítettünk katonát. Ők félmillóan pusztultak el, hogy a túlvilágon minket szolgáljanak. A felégetett falvaikban semmi sem maradt, amire szükségünk lett volna, így otthagytuk értéktelen földjüket. Asszonyaik, akiket nem tudtak megvédeni, a mi gyermekeinket hordozzák a méhükben.
8. Az ország lakóinak fele elpusztult, a nagy síkságok és Erdély egyes részei szinte teljesen elnéptelenedtek. Itt vártak minket azok dús hegyi legelők, amelyeknek nem volt immár gazdájuk. Előbb csak nyaranta tereltük át a nyájainkat a Balkán felől, később a téli szállásunkat is ütöttük fel. Minden ötven juhunk után eggyel adóztunk a magyarok királyának, aki örömmel fogadta, hogy az épülő új várak mellé falvak is települnek. A kiváltságlevelekben vlachoknak, a piacon csak oláhoknak neveznek minket.
9. A királyuk hívására jöttünk Türingiából, Bajorországból, Sziléziából és Szászországból. Itt persze ugyanúgy csak szászoknak hívtak minket, mint korábban betelepült német testvéreinket. Odahaza csak küszködtünk, hogy az apátságok vagy a grófok adóját ki tudjuk fizetni, itt kiváltságokat és adómentességet is kaptunk, csak jöjjünk minél többen. Saját nyevünket beszéjük, saját törvényeinket tartjuk be vagy szegjük meg. Nekünk is köszönhető, hogy amikor meghalt az utolsó magyar király, akinek ősei még a hét törzs vezérei voltak, már másfél millióan éltünk az országban.
10. Ugyanez, a második honalapítónak is nevezett király adta nekünk azt a két vármegyényi területet az Alföld közepén, ahol szabadon élhetünk, cserébe fegyveres szolgálatot várnak tőlünk. Uraink között vannak, akik ősi alán hitünket vallják, mások Bizánc keresztény vallásán vannak. A ferences szerzetesek, akik a térítésünkre ide érkeztek, még nem értek el sikert. Saját nyelvünkön ülünk törvényt, szigorú jász kapitányunk dönt ügyeinkben.
11. Mióta Bizáncot elfoglalták a pogány ottománok, mi sem éltünk biztonságban. Fejedelmünk, Stefán Lazaravics hűbérurának ismerte el a magyar királyt, hogy megvédelmezzen bennünket. Cserébe birtokokat is kapott Magyarországon, ahová saját szerb alattvalóit telepítette. Aztán egyre többen kényszerültünk elhagyni a hazánkat. Messze szent hegyeinktől és ősi kolostorainktól alapítottuk meg falvainkat, nemcsak a délvidéken, hanem északabbra is, a Csepel-szigeten és a Duna-kanyarban. Amikor a törökök elfoglalták Nándorfehérvárt, már háromszázezernél is többen éltünk a magyarok földjén, akik egy városunk nevéről csak rácoknak hívnak bennünket.
12. Amikor elértük a magyarok gazdag és dús országának határát, hogy a fényességes padisah palástja alá tereljük lakóit, három és fél millióan éltek pogány királyságukban. Bár ők töröknek neveznek minden igazhitűt, törökből van köztünk a legkevesebb. Legtöbbünk anyanyelve a déli szláv valamelyik dialektusa, katonáink a Balkánon születtek és tértek a próféta hitére. Szigetvár ostromakor az anyanyelvünkön válthattunk szót a horvát várvédőkkel. Persze vannak köztünk tatárok, arabok, perzsák és albánok is. A katonáink nem telepednek le itt tartósan, legfeljebb a vilájetek környékének iparosai. A pogányokkal nem is házasodhatunk, de hogy hány gyermeket nemzettünk itt mégis, ennyi idő alatt, azt csak a próféta tudja...
13. Emberemlékezet óta vándorlunk, van, aki szerint Egyiptomból, más úgy tartja, India földjéről érkeztünk. A törökök hol rabszolgasorba vetnek, hol pedig engedélyezik, hogy kereskedjünk a táboraikban. A budai pasa saját városrészt is kijelölt számunkra. A magyarok által uralt országrészekben a várfalakon kívül üthetjük fel a táborainkat. Bejárjuk egész Európát, de végül visszatérünk ebbe a különös országba, ahol nappal korbáccsal fenyegetnek, ha meglátnak a házaik környékén, este viszont sírnak örömükben, ha elővesszük a hangszereinket.
14. A magyarok királyságának legbékésebb része az északi terület, a Felvidék hegyes vidéke maradt, ahová a török nem kívánkozott. Itt éltek évszázadok óta szláv őseink, akikhez a lengyel királyok által elűzött husziták tömegei csatlakoztak. Csehek, lengyelek, morvák, ruszinok. A szokásaink különböznek, sokféle nyelvünkön mégis szót értünk egymással. A magyarok éppúgy tótnak hívnak minket, ahogy a déli szlávokat is. Amikor a törököket kiszorították a Felvidék termékenyebb, lankás részeiről, szekerekre ültünk és beköltöztünk a Vág és Nyitra völgyének elnéptelenedett falvaiba, majd még délebbre, az ország belsejébe. Azóta itt élünk, pontosan fizetjük a dézsmát magyar földesurainknak.
15. A Frank-erdőtől a Rajna mentéig mindenütt elterjedt a híre, hogy a törökök után egy valóságos üres ország maradt a magyarok bőséggel termő Alföldjén. A földesurak és az osztrák császár egymással vetélkedve csábítják a telepeseket: nem ritka, hogy egy bevándorló család a házhely mellé egy pár ökröt, két lovat és egy tehenet kap, a gazdálkodáshoz szükséges kocsival, ekével és boronával együtt. Százezrek indultak el, főként bajorok, osztrákok, pfalziak, hesseniek, németalföldiek és elzásziak. Szekereken vándoroltunk a Dunáig, Svábföldön szálltunk a hajókba, ezért a magyarok csak sváboknak hívnak minket. Kiirtjuk a bozótot, újjáépítjük a romos házakat. Vannak megyék, ahol faluról falura mehet a vándor, és csak német szót hall. A máshonnan való bevándorlókkal együtt annyian érkeztünk, hogy két nemzedék alatt 3,2 millióról 9,2 millióra nőtt az ország népessége.
16. Szép országainkat, Havasalföldet és Moldvát a szultán bérbe adta görög kereskedőknek, akik adókkal és ingyenmunkával sanyargatnak minket. Testvéreink, akik nemzedékekkel korábban költöztek Erdély hegyei közé, csodákat mesélnek a dús legelőkről és arról, hogy amióta a török helyett a bécsi császár lett az úr, az új földesurak még szívesebben látnak minket. Félmillióan érkezünk, már nem csak pásztorok, hanem földművesek és bányászok is. Előjogokat nem kapunk, mint a szászok vagy a székelyek, mégis előbb-utóbb mi adjuk majd Erdély legnagyobb népét.
17. Bárki is uralkodott ebben az országban, mindig is éltek itt hittestvéreink. Néha fontos posztokat bíztak ránk, néha száműztek minket, ahogy ez mindig szokás volt Európában. Most újra szükség volt ránk. Ha megfizettük a Mária Terézia által kirótt türelmi adót, letelepedhettünk a nagybirtokok központjában vagy a városok kijelölt negyedeiben. Német és cseh földről érkeztünk a legtöbben, és németül beszélünk. De a német mellett mind többen tanuljuk meg a magyarok nyelvét is, hiszen főleg velük kereskedünk.
18. Békés német kisvárosok lesznek pár évtized alatt vegyes kultúrájú, de magyar nagyvárossá. Főleg az ikerfőváros, Pest-Buda. Gyárak, gőzmalmok, hidak, bérpaloták és színházak épülnek. Mi építjük. Cseh és morva építőmesterek, ruszin ácsok, szlovák kőművesek, német gépészek. Még norvégok, svájciak és skótok is jönnek kipróbálni a szerencséjüket, mindenkinek jut munka. Százezrével érkezünk. Apáink még őseik nyelvén beszéltek, mi inkább németül, de a fiaink már magyarul. A 19. század közepére összesen 12 millióan élünk az országban.
19. A cár birodalmában üldöztek, Galíciában nyomorogtunk, de úgy hírlett, ez a virágzó ország nem tesz különbséget vallás alapján a polgárai között. Mi, a legszegényebbek közül valók kerekedtünk fel, és indultunk gyalogszerrel Magyarország felé, ahol szabadság és jólét vár minket. Saját felnémet dialektusunkban, jiddisül beszélünk. Régebb óta itt élő hitsorsosaink ferde szemmel néznek ránk, mert mi megtartjuk a törvényeket, ők pedig már csak azokat, amelyek tetszenek nekik. Velük együtt csaknem egymillióan vagyunk a 18 milliós országban Mózes hitén.
20. Száz éve élünk a nekünk maradt kisebb országban. Jóval kevesebben lettünk, de ez sem volt elég. Előbb a zsidóinktól szabadultunk meg, később a németjeinktől. És még százezrektől, akik más országokban kerestek új hazát. Már tízmillióan sem vagyunk, és nem emlékszünk, honnan jöttünk.
