Mi a baj a felcsúti stadionnal?

Kerék-Bárczy Szabolcs

Mi a baj a felcsúti stadionnal?
Jól emlékszem 1998-as önmagamra: kifejezetten tiszteltem mindig is azokat, akik önerőből kapaszkodtak egyre feljebb, szorgalommal, kitartással, tanulással, a megismerés vágyával. Imponált az, hogy míg nekem nem kellett megküzdenem a kultúráért, mások nagy erőfeszítések árán teremtenek maguknak könyvtárat a semmiből. Azt hittem akkor, hogy az a csapat vidéki fiatal, akik a Fideszt megalapították, érdemelnek egy esélyt. Javarészt dolgos, törekvő családból származtak, és Orbánon kívül volt otthonról hozott kultúrájuk. (Orbán maga mondta egy ma is hozzáférhető interjúban, hogy háttere se nem munkás, se nem paraszti, se nem polgári; lényegében gyökértelen.) Az én családom ettől tökéletesen eltérő múlttal rendelkezik, de én otthonról azt hoztam, hogy tiszteljük a munkát és a teljesítményt, mert egyenrangúak vagyunk a méltóságunkban, emberségünkben, s nem tehetünk arról, hogy milyen családba születtünk. Másrészt felmenőim mindig kiálltak az elesettekért, hátrányos helyzetűekért, s a mások lenézésének nyoma sem volt nálunk. (A demokratikus /polgári/ politikai és társadalmi változást például nagyapám a húszas évektől szorgalmazta, és a háború után is dolgozott érte—addig a rövid ideig, amíg lehetett.) Az első Orbán-kormány indulását éppen ilyen indíttatásom miatt rokonszenvvel kísértem. Nyilván jóhiszemű és talán némiképp naiv is voltam, de fantáziám se volt, nem is lehetett arról, hogy valójában milyen grandiózus maffiavállalkozás a Fidesz, s hogy ezt már ’98 előtt hosszú ideje kezdték kiépíteni. Épelméjű ember és valamirevaló demokrata magától ilyet nem képzel el, és persze ilyen vállalkozásban nem lehet közreműködő.

Miközben a kulturális különbségből fakadó lenézésnek nyoma sincs bennem, addig nem tagadom: viszolygok a parvenüségtől, és megvetem azt, ha valaki vásári külsőségekkel próbálja elfedni, sőt feledtetni a saját múltját. Mert inkább vállalja azt, ahonnan jött, s elismerést érdemel, ha nem tagadja meg származását. Végtére is, Bárczy János is megmentette egy csatában Mátyás király kincsesládáját, s ma már lényegtelen, hogy azután a mára letűnt nagyság milyen gyarlóságok által épült: mi azért vagyunk felelősek, amit mi tettünk, nem pedig azért, amit elődeink elkövettek.
Ezért is borzalmas az orbáni jelen: ők nem erkölcsi nagyságot emelnek a semmin, hanem harácsolnak, lopnak és hazudnak, s közben fénylő bizsukba burkolóznak—közpénzen. (Még Teleki Pál is gyalog járt le a Szent Anna Templomba, nem vette igénybe a kegyelmes úrnak járó szolgálati gépkocsit.)
A felcsúti stadion nem a nemzeti érdeket építő kockakő. Nem, hanem szellentés a vacsoraasztalnál. Orrtúrás a szalonban. Kivillanó, olcsó fehér, műszálas teniszzokni a Ferragamo és Armani művek között. A duplamandzsettás, monogramos ing alól párolgó hónaljszag. Linóleumon kókadozó orchidea. Fenyőszagú illatosító és nyúlfarok a Bentley visszapillantó tükrén. Nyálas szotyihéj az előttük lévő műbőr szék háttámláján.
Mindenkinek kötelessége támogatni a kiválóságra törekvést, a jobbat akarás szándékát, az építést, a haza felemelésének dicső munkáját. Függetlenül származástól, múlttól, mindenki megérdemli a maga esélyét. De küzdenünk kell az uborkafák állítása, a közpénzekkel való visszaélés, a lázas sznobizmus, az akarnokság ellen. Magyarország ne a nyálas szotyi országa legyen! Tegyük helyére a dolgokat!
No, ezért szánalmas, nevetséges, gyomrot forgató, felháborító és – gyanítom – törvénytelen a felcsúti borzadály. Egyszer úgyis lebuknak. Mert ez a típus mindig le szokott bukni.