Délelőtt 10 óra. „Öreg néni” botorkál az egyik bevásárlóközpontban, kezében a piros kosár üresen, botja ütemesen kopog a padlón, lassan halad. A zöldséges-pultnál megáll, közelebb hajol a kipakolt paradicsom-paprikához, nézi, nem nyúl hozzá, tétovázik, rápillant az árra, megtörli a szemét és tovább-battyog. Körülötte monoton zaj, szájmaszkos emberek csak magukkal törődve róják a sorokat és egykedvűen dobálják gurulós kocsijukba az árukat. Az „öreg néni” elér a pékárukhoz, tépni kezd egy nejlonzacskót, harmadikra vagy negyedikre sikerül, közelebb hajol az ártáblához, megnézi, nagyot sóhajt és a zacskóval levesz egy darab zsömlét a kupac tetejéről, majd visszafordítja a zacskót és a botjával kopogtatva a padlón elindul a pénztár felé.
Közben az M1-en Rétvári Bence csillogó szemekkel bejelenti: megvédtük a nyugdíjak reálértékét, sőt…
72 évesen, félig lebénultan, Alzheimer kórral is diagnosztizálva feküdt a kórházban. Aztán jött a PARANCS: mennie kell! Mert van valamilyen 60%, amit el kell érni. Bármi áron! Hát mennie kellett. Kapott „záró-jelentés”-t is: „kielégítő általános állapotban” került utcára. Aznap meghalt. Otthon.
Közben Kásler Miklós bejelenti: a „kórházi ágyak 58 százaléka már üres volt, csak 2 százalékot kellett felszabadítani” …
A faluban élő kisfiú egykedvűen rugdossa a porban a kődarabot. Focizik. Délelőtt 11 óra van, sehol senki, egyedül van. A szomszéd az ablakból lesi, de nem szól semmit, csak magában dörmög: mért nem tanul az ilyen, most megy a digitális matek-óra, aztán majd lopni fog. A gyerek egykedvűen rugdossa csak a követ, se telefonja, se laptopja, se Ipadja nincsen.
Közben Hajnal Gabriella, a Klebersberg Központ vezetője büszkén nyilatkozik a digitális oktatás hatékonyságáról: csak mintegy 30-35 ezer gyereket nem tudtunk elérni…
„A legrettenetesebb fegyverek is emberségesek, ha gyorsabb győzelemhez vezetnek…” írta hírhedt könyvében az „ösztönös demagóg”.
De itt és most, mi a győzelem?
Kevesebben haljanak meg, hamarabb induljon újra a gazdaság?
Vagy van valami más is?
Hiszen korlátlan és ellenőrizetlen hatalmat kapott a „felhatalmazott”: élnie kell vele, él is vele, bizonyítania kell!
Akkor most mi a cél?
A „felhatalmazottnak”, a kormányzatnak és az embereknek ugyanaz?
Közben olvasom az ellenzéki képviselők bejegyzéseit, újságírók cikkeit: hiába kérdeznek, hiába próbálkoznak élni képviselői jogosítványaikkal az egészségügyi, az oktatási, a szociális intézményekben dolgozók nem nyilatkozhatnak, nem felelhetnek a kérdéseikre, nem adhatnak releváns információkat az intézményükben zajló folyamatokról: azt csak a „TÖRZS” teheti.
És akkor az ember megnézi a naponta elhangzó bohózatokat az OPTÖRZS tájékoztatóit, ahol a kormányzati alákérdezők kérdéseit nyomják, a valódi kérdések el sem hangzanak; ha mégis, akkor nincsen rá válasz, mert titkolózás, titkolózás, titkolózás.
A Rendőrség és a Katonaság fönntartja a rendet, arról naponta és részletesen kapunk hírt: hány ember sértette meg a szabályokat, követett el rémhír-terjesztést, ki-kit jelentett föl és miért, hol és miben folyik nyomozás, mert Pesti út és megint csak Pesti út – a vírus meg köszöni, jól van.
Mert propaganda az van.
Az mindent megelőz!
De mégis: kinek szólnak a „hírek”?
„Kihez forduljon a propaganda? … Csak a tömegekre irányuljon! … A tömeg felfogóképessége rendkívül korlátozott, értelmi színvonala alacsony, ezért a tömeg könnyen felejt.” Ezért csak egyszerű, világos, rövid és képszerű üzenetek kellenek és azokat ismételni, ismételni és ismételni addig, „amíg egészen bizonyos nem lesz, hogy minden egyes ember megértette a közlendőket.” (Az idézetek Sven Felix Kellerhof: Mein Kampf Egy német könyv karrierje című könyvéből)
Az se baj, ha tegnap mást mondott, ha éppen az ellenkezőjét állította: nem kell az iskolákat bezárni – mégis be kell; akkor a tanárok nem kapnak majd fizetést – mégis kapnak; a maszk nem kell – mégis kell; a teszt nem gyógyít nem kell – mégis kell; csak az időseket – néha nem…
És tovább ömlik a pénz a tehetősökhöz, megint a nyomorgók, a betegek, az öregek viselik a terheket, őket alázzák a porig minden nap, miközben az ellenkezőjét szajkózzák.
Közben ’44-ből hallom a költőt: „… önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra…”; „… mikor besúgni érdem volt …”; „… ki szót emelt, az bujhatott …”; „… gyermeknek átok volt az anyja …”; „és várta, hogy talán megszólal ujra -/ mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -/ a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.”
020. 04. 26. vasárnap
