Szemtanúk híján – Dózsa László legendájáról
Dózsa László színész kedden közölte: „Kegyeleti okokból nem ragaszkodik ahhoz”, hogy az ő neve szerepeljen egy forradalmár archív képén, miután kiderült, hogy a képen nem ő látható, hanem a néhai Pruck Pál. A kép az ’56-os emlékbizottság plakátkampányának egyik darabja. Többen kétkedéssel fogadják azt a történetet is, amelyet korábban Stefka István dokumentumfilmben dolgozott föl: e szerint Dózsa László túlélte a szovjet kivégzőosztagot, majd az állambiztonságiak verését követően a tömegsírba temetését is. Eörsi László történészt kérdeztük, aki közismert kutatója a „pesti srácoknak”.
2016. november 2., 11:41
Szerző: Sándor Erzsi
– Ismeri Dózsa László történetét?
– Dózsa Lászlóval talán tíz éve találkoztam, és akkor beszélt nekem az ’56-os történetéről, nagy átéléssel és meggyőzően. Barátságos viszonyba kerültünk, de sajnos ellentétes pályán játszunk. Ő magát minél nagyobb szabadsághősnek akarja láttatni, én viszont eseménytörténészként rekonstruálni igyekszem a helyzetet, tehát antagonisztikus ellentét feszül köztünk. Neki fontos volt, hogy a „pesti srácokat” kutatom, ezért elmondta a történetét. Meghallgattam, de a nevét nem írtam le a Baross Köztársaság című munkámban.
– Miért?
– Az ilyen szóbeli forrásokat, amelyeket semmiféle adat nem támaszt alá, erős forráskritikának vetem alá, kiváltképp akkor, ha a történetben olyan elemek vannak, amelyeknek semmiféle levéltári forrásai nincsenek.
– Akkor megfordítom: lehetséges-e, hogy ’56-ban megtörtént olyan, aminek nincs levéltári forrása?
– Lehetséges, csakhogy attól függ, mi. Dózsa László azt állítja, hogy sortűzzel végeztek ki a város közepén harminc embert, ám erről soha rajta kívül senki semmilyen említést nem tett, tanúja a történetnek nincs és nem is jegyeztek fel róla semmit.
– Holott voltak sortüzek?
– Voltak. Fotók is vannak róluk, nevekkel, adatokkal. Van hátterük. De olyan egy sincs, amelyről hatvan év óta nem derült volna ki semmi, és Dózsán kívül nincs senki, aki beszélne róla úgy, hogy az eset állítólag a város közepén történt.
– Hiányoznak a tanúk?
– A szemtanúk az ablakokból, esetleg fotók és a halottak nevei. A halottakat ugyanis azonosították, megvannak az adataik. Akármekkora volt is a kuszaság, a halotti anyakönyveket kiadták. Az lehetetlen, hogy egy ilyen eset történt, de arról Dózsa Lászlón kívül nem tud senki.
– A Blikk október 24-én a Sírásó mentette meg az élve eltemetéstől Dózsa Lászlót című cikkben azt írja Dózsára hivatkozva: „Dózsa 14 évesen a Lehel téren keveredett bele a felkelésbe. A kamasz fiú a Szövetség utca és a Rákóczi út kereszteződésénél harcoló, az akkori Divatcsarnokot védő csoporthoz csatlakozott.”
– Ez elképzelhető.
– Egy videóban Dózsa azt mondja: „Elhangzott az, hogy »Aki magyar, velünk van«, kimentünk a Lehel piacra, hallottuk, hogy ott toboroznak, felszálltunk Klein Robi barátommal, akivel egy házban laktunk, egy teherautóra, és hát elvittek minket a Szövetség utca és a Rákóczi út sarkán lévő Divatcsarnokhoz. Ott kiskatonák és régebbi katonatisztek nagyjából kiképeztek minket, hogy hogyan kell ezeket a fegyvereket kezelni, nagyon gyorsan megtanultuk, hogyan kell Molotov-koktélt csinálni, amire aztán nemsokára szükségünk is volt.”
– Ez már november 4. után történhetett. Az ugyanakkor, hogy kiskatonák, sőt régi katonatisztek foglalkoztak volna velük, teljes képtelenség. A november negyedikét megelőző fegyverszünetben még lehettek az utcán katonák, de utána már kevesen. Annyira meg egy sem lehetett marha, hogy 14 éves suhancok kezébe fegyvert adjon. Egyik vagány a másiknak taníthatott ezt-azt, de az, hogy ezt katona tegye, nagyon valószínűtlen.
– A Hetek 2005. október 28-i számában Dózsa azt is hozzáteszi, hogy „pár nap alatt kaptunk egy fegyveres kiképzést kiszolgált katonáktól – Kalasnyikov, miegymás”.
– Kalasnyikov? Ez csaknem lehetetlen. A kiképzés, a kiszolgált katonák, és a „miegymás” is. Nem is nagyon voltak Kalasnyikovok, aligha adtak volna ilyet 14 éves srácok kezébe.
– A Blikk szerint Dózsát „november 5-én elfogták, és társaival együtt az utcán kivégzőosztag elé állították. Társai egytől egyig holtan rogytak össze, őt kivéve: bár a lövedék a torkán találta el, sőt még egy kukoricagránát repeszei is eltalálták, a fiú túlélte a sortüzet. A Szövetség utcai kórházba szállították.”
– A Divatcsarnokról, amelyet egyébként a Baross téri felkelők védtek, rengeteg vallomás van. Ekkor már a csoport a Péterfy utcai kórházba húzódott vissza, de kijártak a Divatcsarnokhoz például azért, hogy megvédjék a fosztogatástól. Ott harcba kerültek a szovjet csapatokkal. Ám a sortüzet teljesen elképzelhetetlennek tartom. Az pedig teljesen kizárt, hogy a város közepén lett volna egy ilyen sortűz, és arról semmiféle levéltári adat nincs. Ráadásul Dózsán kívül egyetlen szóbeli forrás sem említi. Sem a túlélőkről, sem a halottakról, sem a sortűzről nincs adat.
– Dózsa másutt szomszédját, Klein Róbertet ismét megemlíti, igaz, már halottként. Az idézet így szól: „Odaállítottak harmincunkat a Rákóczi mozi falához, úgy tűnt, hadifoglyok leszünk. Ehhez képest egy csomó katona minden átmenet nélkül legéppisztolyozott minket. Nekem a nyakamat vágta szét a golyó – itt, ahol mutatom –, és mikor már a földön feküdtünk, a biztonság kedvéért még ránk dobáltak tojásgránátokat is. A mellettem fekvő srác holttestében robbant fel az egyik, aki egyébként jó barátom volt, Klein Robika.”
– A nyilvántartás szerint Klein Róbert nevű személy nem halt meg azokban a napokban. Meghalt viszont egy Klein Gyula, november 8-án, a XV. kerületben. Ebből is látszik, hogy a nyilvántartás működött, a halotti anyakönyveket kitöltötték.
– Dózsa további adalékot is említett: „A Divatcsarnokot annyira szétlőtték nehéztüzérséggel, sőt ez volt talán az egyetlen hely és Csepelen valahol, amit még repülőgép is bombázott. Megadtuk magunkat. Csakhogy szembeállítottak velünk egy légvédelmi ágyút, azt én előtte láttam működni a Nyugatinál, amikor rátüzeltek ott a tömegre, és érdekes, az maradt bennem, hogy csak egy ilyen ne találjon el.”
– Sem a Dózsa által megjelölt helyen, sem Csepelen, sem másutt nem volt repülőgépes támadás. A szovjetek harckocsikkal lőttek, nem légvédelmi ágyúval. Dózsa talán a Nyugati pályaudvari gépfegyveres sortűzről beszél. Itt valóban belelőttek a tömegbe, hat ember meghalt. Csakhogy az a sortűz december 6-án volt. Hogyan láthatta ezt Dózsa, ha őt november 5-én már lelőtték?
– Egyébként mindennek ellenére lelőhették?
– Visszakérdezek: a város kellős közepén felálltak a szovjetek, a házfalhoz állítottak harminc embert, kivégezték őket, de ezt Dózsa Lászlón kívül nem látta senki? Teljesen lehetetlen. Az valóban megtörtént, hogy egy pincehelyiségben lelőtték a Képzőművészeti Főiskola négy hallgatóját, de ezt tanúk, fotók, dokumentumok bizonyítják.
– Dózsa azt meséli, a Szövetség utcai kórházba került, ahonnan két hét után átszállították a rabkórházba. 2016. október 24., Blikk: „Kihallgatásakor nem kegyelmeztek neki, eszméletlenre verték: a kíméletlen ütlegeléstől a klinikai halál állapotába került. Mozdulatlan testét egy tömegsírba dobták, majd oltott mésszel leöntötték. A sírásó azonban észrevette, hogy a gyerek mozog, kiemelte őt a tetemek közül.”
– Ez a történetet is rendkívül valószínűtlen. Ehhez is kellenének a nevek, tanúk, a feljegyzések, a rokonoktól származó információk.
– Verték a sebesült kamaszokat a rabkórházban?
– Nem tudok ilyen esetről. A pufajkások, karhatalmisták félholtra verték az országot, pláne vidéken. De hogy egy súlyosan sebesült 15 éves fiút kómáig rugdossanak… Ezt nem tudom megcáfolni, lehet, hogy volt ott egy szadista állat. De azért nem tartom nagyon valószínűnek.
– Dózsa azt is mondja: „Ott rettenetes élményeim voltak. Éjszaka több gyereket is elvittek akasztani. Onnan tudtam, hogy gyerekek, hogy azt mondták, bácsi kérem, ne tessék engem felakasztani.”
– Ez baromság. Tudjuk a kivégzések módját és menetét. Ilyen nem volt.
– Az akasztástörténetet Dózsa így is mesélte: „Míg lábadoztam, rejtegettek a leszámolások elől, de sok bebörtönzött bajtársam nem úszta meg: nagykorúvá válásuk napján felkötötték őket.”
– Nyilván Mansfeld Péterre gondol, akit 1959-ben végeztek ki, de addig feltehetően nem lábadozott Dózsa a Szabolcs utcában. Elég kegyetlen volt a megtorlás, a bosszúállás, de gyerekeket nem vittek akasztani egyetlen kórházból sem, és senkinek sem várták meg a tizennyolcadik születésnapját.
– A Blikk újságírója megkérdezte, miért nem lett Dózsának baja az ’56-os szerepéből. Erre az a válasz, hogy „a hatalom emberei mit sem sejtettek: mivel a nyilvántartásban halottként szerepelt, megúszta a későbbi megtorlást”. Ez életszerű? Hiszen az első személycserénél kiderül, hogy él.
– Miközben Dózsa majdnem meghalt, honnan tudta, mi történt az adataival? De ez részletkérdés. Dózsát – maga meséli – 1963-ban, tehát hét év múlva, érettségi nélkül felvették a Színművészeti Főiskolára. Ezt nem tudom megtorlásként értelmezni. Továbbá az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárban (ÁBTL) sincs semmi, ami az ’56-os szerepével lenne kapcsolatos.
Dózsa László ’56-os szerepe az ’56-os emlékbizottság plakátja, illetve falfestményei miatt került reflektorfénybe. Megjelentek ugyanis a Life magazin híres képe alapján készült plakátok, amelyek felirata szerint a képen Dózsa László látható. Pruck Pál családja azonban tiltakozott, szerintük már az eredeti kép felirata, de a családi fényképek alapján is egyértelmű, hogy a képen a már nem élő Pruck Pál látható. A vita kirobbanása után Dózsa – bár továbbra is meg van győződve arról, hogy ő látható a fotón – „önmagát letagadva” kegyeleti okokból lemond arról, hogy ő van a képen. Pruck Pál lánya viszont azt szeretné, ha elismernék, hogy a fotón édesapja szerepel.
Hazugságokkal és hamisítással gyártják az új 56-os mítoszt
Nem a Pruck Pált ábrázoló, de Dózsa László felirattal ellátott fotó az egyetlen botrány az 56-os Emlékbizottság idei kampányában. Az egyik képhez nem kértek engedélyt az eredeti fotóstól, aki ügyvédi úton vesz elégtételt az Emlékbizottságtól. A fő baj a képpel, hogy olyan alaposan átdolgozták, ami a hamisítás határait feszegeti. Ahogy az 56-os hősöket ábrázoló valamennyi képet. Furcsa mítoszgyártás, 56 lebutítása folyik. Azt üzenik, hogy a militáns agresszió volt a legfontosabb 56-ban.
2016. november 5., 11:56
Szerző: Sándor Erzsi
Könyvbemutató lesz a Francia Intézetben november 7-én. Phil Casoar és Balázs Eszter Franciaországban 2006-ban megjelent fotótörténeti kutatása jelenik meg magyar fordításban az 1956-os forradalom 60. évfordulójára. A címe: Budapest hősei
A könyv egy 56-os, mindenki által jól ismert, ikonikus fotó hátterét és történetét kutatja. A fotó a Paris Match 1956. november 10-i számában jelent meg és a magyarországi tudósítás nyitóképe volt. A 2006-ban Párizsban megjelent könyvben – amelynek magyar változata most jelenik meg – a fotón látható három alak történetét kutatták fel a szerzők.
A fénykép szerzősége sem volt ismert mindenki számára. Kezdetben a Paris Match akkori sztárfotósának, Jean-Pierre Pedrazzininek tulajdonították, ám már régen lehet tudni, hogy a képen látható fiatal párt az amerikai Russell Melcher állította meg a Nemzeti Múzeum előtt, a Múzeum körúton.
Ez az egész az 1956-os Emlékévet bemutatni hivatott plakátkampány szempontjából érdekes, mert abban az eredeti fotót felhasználva egy egészen másik képet alkottak, amely aztán sokszorosítva látható számos közterületen és online felületeken. Így történt meg az is, hogy a Budapesten élő francia fotós, Bruno Bourel meglátta a molinót a Ferenciek terén, lefotózta és érdekességként elküldte Phil Casoar-nak Párizsba.
Az alaposan átalakított fotóból készült plakát
Leginkább az keltette fel az érdeklődését, hogy a fotóhoz képest a molinó csak nyomokban tartalmaz eredeti felvételt. Eltűnt róla két alak, megváltozott a háttér, kiszíneződött a kép és Sponga Julianna vonásai is kisimultak a photoshopnak köszönhetően.
Mivel Bourel fotós, érzékeny az ilyen típusú változtatásokra és kíváncsi lett, vajon a Franciaországban élő idős amerikai fotográfus tud-e erről.
Phil Casoar továbbpostázta a kérdést az eredeti fotó szerzőjének, Russel Melchernek, aki gyorsan válaszolt. Nem tudott arról, hogy fotójának egy darabja a Ferenciek téren látható egy molinón, több emeleten keresztül. Kiderült, hogy sem az 1956-os Emlékbizottság kuratóriuma, sem a történész munkacsoport, sem a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, sem annak főigazgatója, aki egyszersmind az 1956-os Emlékév kormánybiztosa – név szerint Schmidt Mária –, nem tájékoztatták, nem kértek engedélyt tőle és nem is keresték meg, tehát fel sem merült, hogy megvásárolják tőle a fotográfia közlési jogát.
Russel Melcher kezdetben legyintett, de amikor megtudta, hogy nem csak egy helyen, hanem számos közterületen online és offline is használják a fotójából készített „kreatívot”, akkor megbízott egy ügyvédi irodát az érdekei képviseletével. A jogi képviselő november 3-án tárgyalt Schmidt Mária kormánybiztossal, azt azonban nem tudjuk, miben maradtak, maradtak-e bármiben.
Azt viszont tudjuk, hogy az 1956-os emlékbizottság képviseletében eljáró Schmidt Mária kezdetben azzal érvelt, hogy azt hitték, a fotó Pedrazzinié. Fizetni persze akkor kellene érte, hiszen a szerzői jogok 70 évig élnek és Pedrazzini szerzői jogainak van képviselete. Ám a fotó nem az övé.
Az is elhangzott, hogy a Nemzeti Múzeum archívumában találták a fotót „copyright Paris Match” pecséttel a hátoldalán és azt gondolták, hogy akkor nem kell utánajárniuk semminek. Pedig egyszerűen megtalálhatták volna. Bruno Bourel ugyanis a 2008-ban megvásárolta éppen ennek a fotónak a jogait azért, hogy képeslapra nyomtatva forgalmazásra átadja a könyvesboltoknak. Ha az Emlékbizottság birtokol egy ilyen képeslapot, csak meg kell fordítaniuk és elolvasni a fotográfus nevét. Oda van írva.
Az Emlékbizottságnak az sem tűnt fel, hogy a fotó azé a Russel Melcher-é, aki arra az eseményre érkezik Budapestre, amelyet a francia Intézettel együtt éppen az az Emlékbizottság támogat, amelynek kormánybiztosa Schmidt Mária. Nyilván nincs az ő óvó tekintete minden pályázat fölött, de aláírnia vélhetően kellett. Ha nem, akkor marad a történészi kutatói elhivatottság, amely talán nem hagy figyelmen kívül egy 2006-ban Párizsban nagy sajtóvisszhangot kapott fotótörténeti munkát az 1956-os forradalom egyik ikonikus fotójáról, ráadásul egy magyar kutató társszerzőségével. Most, hogy a 2006-os könyv magyarul is megjelenik, támogatásoknak hála az idős fotográfus, Russel Melcher is részt tud venni az eseményen. Ő, akit most egy ügyvédi iroda képvisel az eseményt támogató Emlékbizottsággal szemben.
Ha most utólag fogja a jogi képviselet beárazni az elspórolt szerzői jogokat, nem lesz olcsó. További közpénzeket lehet majd elkölteni az eddigi milliárdokon túl 1956 méltó módon való megünneplésére. Eddig remekül sikerült.
Az eredeti képek és a kreatív eredmények
Továbbra sem tudunk azonban arról, hogy az Emlékbizottság honnan szerezte azoknak a fotóknak egy részét, amelyekből a színezett kreatívok készültek. Bár van egy támpontunk. Schmidt Mária az emlékévet koordináló Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány részére az Országos Széchényi Könyvtár 1956-os Intézet – Oral History Archívumából kért ki olyan fotókat, amelyek alapjául szolgáltak az átdolgozásoknak, a háttérrel, színnel, photoshoppal megdolgozott kreatívoknak. Az Emlékbizottság célja ezzel is az volt, hogy „minél szélesebb körben tervezzük megismertetni a forradalom hőseit, kiemelkedő cselekedeteiket”.
Schmidt Mária azt kérte az Archívumtól, hogy biztosítsák a felvételek felhasználási jogát. Ezek mind igazolványképek voltak. Tájékoztatást kért a „felhasználási díj mértékéről és az igénybevétel egyéb feltételeiről”. A képeket megkapta.
Később levelében mellékelte az „ilyen volt-ilyen lett” a forradalmárokról elkészült kreatív anyagaikat azzal a megjegyzéssel, hogy a felvételek átdolgozásával készített grafikák is az előbb említett kommunikációt támogatják.
Na ekkor, a mellékelt fotókat meglátva bizonytalanodott el Dr. Sárközy Réka az Országos Széchényi Könyvtár 1956-os Intézet – Oral History Archívum filmtörténésze, ami érthető, hiszen a képek láttán bárkiben felvetődhet, hogy mennyire vékony a határ a stilizálás, a hazugság és a hamisítás között.
Hiszen ha megnézzük Russel Melcher fotóját, azt látjuk, hogy az eredetihez képest egy stilizált, tankos-harcos-járókelős hátteret kapott a Nemzeti Múzeum kerítése helyett, de Sponga Julianna teste nem változott. Ez egy igazi fotó, még akkor is, ha csak a részlete, még akkor is, ha megváltozott a háttere. Persze kérdés, hogy mennyire igazi már az a fotó? Ezzel szemben az Archívumból kapott fotók csak igazolványképek voltak, vagy éppen a belügyi nyilvántartásból begyűjtött felvételek. Ezeket manipulálták aztán úgy, hogy testük, végtagjuk, ruházatuk, esetleg fegyverük lett.
A cigány hősök
„Ezzel elvi szinten van baj. Mert rendben van, hogy egy fekete-fehér igazolványkép nem sugallja azt, ami az Emlékbizottság koncepciója, csakhogy az alkalmazott változtatások és a stilizáció már a hazugság határait feszegeti” – mondja Sárközy Réka és példának Pongrácz Gergely fotóját mutatja.
Pongrácz kezébe egy pisztolyt tettek, holott nem ismerünk olyen fotót, ahol ő pisztollyal sétálgatott volna egy ballonkabátban, Szabó bácsi pedig kapott egy Kalasnyikovot, ami Eörsi László szerint valószínűtlen. A korabeli felvételek puskával ábrázolták, és a források sem említik, hogy Kalasnyikovja lett volna, igaz egészen nem zárható ki. Bár még a szovjet katonáknál is ritkaságszámba ment egy Kalasnyikov, a kreatív anyagokba mégis egyszerűen belerajzolták oda, ahová csak gondolták.
„Van három kisportré három cigány származású felkelőről, mert kifejezetten cigány portrékat kértek – mondja Sárközy Réka – ők teljesen egyforma testet kaptak és egyformán tartják a puskát. A szegény kivégzett Kóté Sörös József, aki nagyon egyszerű fiú volt és csak fuvarozgatott a Corvin közbe, olyan kabátot kapott, amilyenről nem is álmodhatott soha. Most akkor hol a határ?” – kérdezi Sárközy Réka. „Mert lehet stilizálni és lehet hazudni, aztán átlépnek egy nagyon vékony és törékeny határt és onnantól kezdve minden hiteltelenné válik és hazugsággá.”
Az eredeti képek és a kreatív eredmény
Meg persze giccsé, igaz, ez ízlés kérdése, amin nem érdemes vitatkozni. Az 56-os Emlékbizottság minden igyekezetével meg akarja teremteni a „hős” mítoszát és ezért az sem túl nagy ár, ha a valóság esik áldozatul. Sponga Julianna és Pruck Pál képével is ez történt. Úgy lépték át azt a bizonyos határt, hogy talán észre sem vették, vagy nem tulajdonítottak jelentőséget neki. Ha Nickelsburg László zsidó származású sztahanovista munkásból gyártható újságot olvasó svéd diplomata kinézetű középosztálybeli férfi, akkor Pruck Pálból is lehet Dózsa László. Annyira vékony a határ, hogy már nincs is.
Az egész manipuláció akkor és úgy érthető, ha tudjuk, mi a célja. Miért kellett vajon ezekkel a képekkel elárasztani a várost, mit akarnak elérni?
„Hős- és mítoszgyártás folyik” – válaszolja Sárközy Réka. „Utcai harcosokat látunk, csupa fegyveres embert. Hol vannak az egyetemisták, hol van a Petőfi kör, hol vannak a felvonulók, a derű? A militáns agresszióra helyezték a hangsúlyt. Azt üzenik, hogy számukra ez volt a legfontosabb 56-ban.”
Ezzel elérik, hogy az apró torzítások összeadódnak és 56-ról egy teljesen manipulált torzkép kerül a köztudatba. Kép- és személyiséglopással, nagyívű grafikai tehetséggel kapunk egy lebutított 56-változatot, amelyben az egyik hazugságból törvényszerűen következik a másik, hiszen szinte semmi sem igaz abból, amit kitettek az utcára, mert „minél szélesebb körben tervezzük megismertetni a forradalom hőseit, kiemelkedő cselekedeteiket.”
Nos! ...így gyártanak hamis hazug történelmet az épp aktuális politikai széljárás szerint. ...és akkor ünnepeljünk? ...emlékezzünk tiszta szívvel? hááát...én nem tudok és nem is ünneplek, nem emlékezem hősökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Véleményt, Javaslatot, Érveket írj! Bunkózásra, Komcsizásra, Cigányozásra, Zsidózásra NEM vagyok vevő!