Megértem - Értem. Szégyellni való ország lettünk. Ez már nem "haza" CSAK tartózkodási hely. Gerincét veszített gyáva szolgalelkű nép......Politikus "urak, hölgyek"! Tiszteletet nem igen érdemlő általunk választott vezetőink! Magatokat "értelmiséginek, társadalom elitjének" nevezők! ...és ti naaagy Magyarok, gyáva megalkuvók! -Olvassátok el aztán kuporodjatok le egy csendes sarokba és sírjatok, esetleg köpjétek szemközt a tükörképeteket. TI tettétek ezt a mi hazánkkal és MI hagytuk. Európa valaha volt büszkeségéből mára a világ szégyenei lettünk.
Orosz József rádiós, tévés személyiség öt éve vándorolt ki Kanadába, a fényképen látható nagyon is konkrét ok miatt, ez áll rajta: Ha tényleg a csőcselék randalírozna a Kossuth téren, akkor ezen az oszlopon lógna: Orosz József. A félévtizedes évforduló alkalmából közösségi oldalán közölte az alábbi, tanulságos levelet.
Pont öt évvel ezelőtt, ezekben a percekben szálltam le Montrealban — kábultan, pánikban és rettegve az ismeretlentől. Csak két nap telt el azt követően, hogy a Fehérhajó utcai McDonalds-ban felismertek, körbevettek és hangosan üvöltötték, “Takarodj ebből az országból, büdös zsidó!” Igen, eltakarodtam. Kiplakátoltak már, melyik lámpaoszlopon kell lógnom; egy pesti kertészetben egy T. vásárló kedvesen figyelmeztetett is, el ne felejtsem a számomra kijelölt helyet. Igen, eltakarodtam Magyarországról és nem felejtettem. Mégis, az egykori Magyarország megszépült, mint a horizonton felderengő délibáb csábos és hívogató. Mégsem mentem vissza egy napra sem Budapestre, abba a városba és országba, amely azóta elveszett, és kompország hajója a keleti partok felé sodródik. Öt év alatt elvesztek és eltűntek egykori barátaim és ismerőseim — ha voltak egyáltalán. Sőt, már a “nyelvet” sem értem. Ha megkérdezem, hogy vagy, máris szégyellem magam, mert a válaszra nem tudok majd mit felelni. Öt éve ismerem a válaszokat és öt éve nem tudok mit felelni arra, “szarul vagyok”. Ha néha megszólalok a magyar médiában, a féltésem kombattánsnak hallatszik. A féltésem és a regiszter is hamisan csenghet.
Tavaly nem mentem el Ottawaba a parlamenti választásokon, hogy szavazzak. Nehéz dilemma volt. Ha elmegyek, azt jelentette volna, hogy tevőleges közöm van még Magyarországhoz. Ha nem megyek, leszámolok a rezsimmel. Nem az országgal, hanem a rezsimmel, amelyhez nincs közöm, és amely ellopta többünktől a hazánkat. Egykor a kőbánya-kispesti állomáson öklendezve értettem meg József Attila sorait, "Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt."
Kanada először menedéket nyújtott, aztán nyugalmat és a lehetőséget egy új élet kezdésére. Hányszor kellett már új életet kezdenem Magyarországon a sokadik kirúgás után akár a tv-ből, akár a rádióból — mindig a vesztes pozíciójából indulva, mindig számítva az újabb kudarcra, mindig belegondolva az árulásba és kirekesztésbe. Kanada befogadott, állampolgárrá avatott, és olyan örömmel “ajándékozott” meg, amit talán anno a rendszerváltáskor éltem át utoljára. Azt taníthatom, amiért Magyarországon folyamatosan megvetettek, úgy taníthatom, amiért Ottawaban a legjobb professzor címre jelöltek a diákjaim. Házas lehetek azzal az emberrel, akit szeretek.
Pár nappal ezelőtt éppen Londonban voltam, és a barátaimmal, szeretteimmel beszélgetve éreztem, sőt mi több, tudatosult, miért is szeretem Kanadát. Míg a londoni parlamenti választásokon a rossz és a kevésbé rossz közötti döntés kényszere (UKIP, LibDems, Labour, Tories) vált élet-halál kérdésévé, Kanada a legkevésbé jó és a jó közötti választás kényelmes szabadságával szembesít. Egy ország, ahol az évszázados konszenzusos kényszer tartós politikai békét és toleranciát teremtett. Egy ország, ahol progresszív konzervatívnak tudhatom magam, pedig voltam már minden régebben. Aztán felültem a repülőre, és hazajöttem Montrealba. Még nem a “hazámba”, de “haza”.
Öt év telt el, és maradok is. Értem és érzem azokat a százezreket, akik elmenekültek már és kitántorognak Magyarországról. Velük van közös nyelvem. A szabadság és az elvesztett szerető közös nyelve ez.
