Schilling Árpád: Levél a színházi kevesekhez, akik most fölébredtek

Olvasd el föltétlenül! Talán neked is leesik!... Emlékszel?... "Utánunk ti következtek"...nem hittétek, aztán amikor rád került a sor, "szolidaritásunkért" kiáltottál. Megsértődtél amikor vissza kérdeztünk..."Te hol voltál amikor minket....?" Most is azt mondom... TE!...TI!...is sorra kerültök. ... ".....és addigra már nem lesz majd aki melletted kiáll."


Kedves Kisebbség!

Azt ugye tudod, hogy a szakma (színházigazgatók, rendezők, színészek és egyéb színházi dolgozók) nagy része – továbbiakban A többség - nem ért egyet azzal, hogy politizálsz?

A többség úgy érzi, továbbra is jól mennek a dolgok, sőt, most mennek csak igazán jól, hogy láthatják szenvedéseidet. Megszámlálhatatlan sértett és bosszúvágyó ember dörzsöli elégedetten a tenyerét, amikor arról hall, hogy majd elveszik a támogatásodat, feloszlatják a társulatodat és kirúgnak Téged. Előre fogadásokat kötnek, hova mész munkáért könyörögni és hogyan fogod elfogadni végre az ő játékszabályaikat. Alig várják, hogy végre boldogan nyugtázzák: az inga most felénk lengett, ez már a mi világunk. A többség szerint elég a korlátlan szabadságból, elég az istentelenségből és nemzetietlenségből. 

Vannak A többségnek olyan tagjai is, akik nem hívei a jelenlegi rendszernek, akik érzékelik a szakmai és erkölcsi problémákat, de még mindig bíznak abban, hogy hallgatásukért kijár a júdáspénz. Akár kőszínháziak, akár függetlenek, ők szememben a szakmánk legalja, Dante világában övék a pokol kilencedik köre. 

Bár igyekeztél Te is megfelelni egynémely elvárásoknak, alkalmazkodtál, adaptálódtál itt meg ott, valahogy semmi sem volt elég. 
Nem ért meglepetésként, hogy Téged is megtaláltak, de valahogy mégsem erre számítottál, azt hitted, marad valamennyi józan ész és méltányosság a rendszerben. Azt hitted, hogy ezt csak nem merik, meg egyáltalán, nem vagy Te olyan fontos, hogy Veled is fölmossák a padlót, hogy Téged is megleckéztessenek. Tévedtél! Nem először és lehet, hogy nem is utoljára. 

Eddig Te sem politizáltál, Te sem szóltál, inkább hallgattál. A kibekkelésről úgy tartottad, hogy az a legcélravezetőbb és legbölcsebb megoldás. Ezt tanultad és ezt is adtad tovább: ne szólj szám, nem fáj fejem, hallgatni arany és így tovább. Kényelmesebb és biztonságosabb volt A többséggel együtt haladni, vagy éppen ülni a melegben. (Ahol büdös van, ott bizony meleg is – valamit valamiért.) 

Nem szóltál, amikor A többség sértett, bumfordi vezére, Vidnyánszky Attila átírta az Előadó-művészeti törvényt. Nem szóltál, mert olyan jó volt hallani, hogy a nagytermészetű ember, az elnyomott magyarság védőangyala a társulatok érdekében cselekszik, és mivel Te is társulati tag vagy, örömmel vetted, hogy Téged sem zavarhatnak el, nem kell elhagynod szeretett otthonod, nem kell megváltoznod. Igaz, hogy ez az új törvény, amit Attila kedves ügyvéd barátjával, Kriza Zsigmonddal pár nap alatt megalkotott, gyakorlatilag megszüntette a demokratikus döntéshozatalt, és a független, értsd nem kőszínházi, nem normatív alapon támogatott, de nemzetközileg elismert művészetet a kafkai EGYÉB kategóriába sorolta, végső soron kipusztulásra ítélte. Te nem szóltál, mert nem ért közvetlen sérelem, és egyébként sem szeretsz elméleti írásokon rágódni, vitázni, együttműködni, nem akartál bajlódni a szavak mögött megbúvó súlyos üzenettel, amit Molnár Ferencnél egyszerűbben senki sem fogalmazott meg nálunk: einstand!

Ingerküszöbödet, kedves szakmai Kisebbség, nem érte el az sem, amikor az új törvény betűi szerint létrejöttek a centrális erőtér bizottságai, átalakultak az érdekképviselet szervezetei és előkerültek, előbújtak Vidnyánszky Attila elvbarátai, támogatói, mindenki, akiről eddig nem hallottunk semmit, de most végre megkapták jutalmukat. Nem emelkedtél szólásra, amikor a nagytermészetű uraság kinevezte magát legfőbb elnöknek, rektornak, igazgatónak. Nem zavart a minden demokratikus szakmapolitikai szabálynak ellentmondó gyakorlat, mert közvetlenül nem érintett, az elvi kérdések meg sohasem érdekeltek igazán. Soha nem fogalmaztad meg magadnak, hogy mit is jelent a demokrácia. Abban biztos voltál, hogy számodra a művészet, a művészeted a legfontosabb, és éppen ezért azt a rendszert, amely biztosította neked a szabad alkotást, sohasem támadtad közvetlenül. Elfogadtad azt, ami és aki békén hagyott, más ügyébe nem akartál beleavatkozni. Ezért nem szóltál, amikor a főnök ígéretének megfelelően lassan és akkurátusan elnyomta a függetleneket, mint valami gennyes pattanást. Ideológiai elhajlással vádoltak meg műhelyeket, személyeket, és szigorúan ideológiai alapon (tehát szakmai indoklás nélkül) vágtak meg támogatásokat, nyúltak bele pályázatokba, segítettek vezetői pozícióba olyanokat, akik önerőből még egy levelet sem tudnának megírni, nemhogy egy pályázatot.

Nem szóltál, amikor az állami támogatásaikat lassan elvesztő, nem normatív alapon támogatott intézmények búcsút mondhattak a TAO támogatásuknak is. Te meg tudtál egyezni, a Te helyzeted rendezve lett, így megszűnt az érdek, amely szólásra ingerelt volna. 

Épp így nem szóltál, amikor végre valaki szóvá merte tenni, hogy egyesek túl sok mindent megengednek maguknak és erkölcstelen a viselkedésük: szóvá merte tenni a szexuális és hatalmi zaklatást! Nem az áldozatot védted, hanem saját magadat! Attól tartottál csupán, hogy kevesebben vesznek jegyet, ha valahol kiderül az igazság. Hagytad, hogy addig gyalázzák azt, aki szólni mert, amíg el nem menekült. 

Te, kedves szakmai Kisebbség, hallgattál, súlyosan hallgattál, sőt kikérted magadnak, ha mások politizáltak, tüntettek, ugattak, zavart keltettek! 

„Minek keresi a bajt? Hát, magára vessen!” – mondtad, miközben bölcsen mosolyogtál, és messzire elkerülted azokat, akik helyetted is védték a demokráciát, a kultúrát, a szabadságot. 
Hallgattál, nem mozdultál, mondván, a Te otthonod a színház, a színpad csodálatos világa, Te nem akarsz a nyilvánossággal perlekedni, Te megveted a sajtót, a közösségi médiát. Nem tartottad fontosnak, hogy felemeld a szavad, amikor az Alaptörvénybe beemelték az Istent, mint legfőbb hadurat, és kihúzták belőle, hogy az állam köteles segíteni annak, aki az utcára kerül. Te ugyanígy hallgattál, amikor lojalitáshoz kötötték az egyházi támogatásokat, és azt büntették, aki igaz keresztény szellemben él, amikor kinyírták a szabad sajtót, amikor háborúból menekülők ellen uszítottak, amikor hajléktalan embereket kriminalizáltak, amikor eltörölték a tanszabadságot. Nem szóltál, amikor a földdel tették egyenlővé Magyarország első ökogazdaságát, Kishantost, őrületbe és halálba kergetve azokat, akik egyensúlyt akartak teremteni az ember és a természet viszonyában, helyette telepítettél pár szelektív hulladékgyűjtőt. Nem szóltál, amikor árvákat, testi és szellemi fogyatékkal élőket toloncoltak ki a megszokott otthonukból. Nem szóltál, amikor százával lakoltatták ki az embereket. 

Nem szóltál, mert nem Te voltál a sértett, az abuzált, az elnyomott, a megalázott. Nem szóltál, mert nem voltál együttérző, nem voltál szolidáris, nem voltál eltökélt és bátor a kultúra, a demokrácia, a közösség védelmében. 

Tudod, a szolidaritásról nem elég akkor szónokolni, amikor Neked van szükséged a segítségre.
A szolidaritás olyan, amit mindig és mindenkor gyakorolnunk kell. Akkor is, sőt akkor a leginkább, amikor nem nekünk van szükségünk a segítségre, hanem olyannak, aki nem a kollégánk, a barátunk, valami idegen, valaki nagyon más, aki bajban van, és minket semmiféle személyes érintettség vagy érdek nem hajt arra, hogy cselekedjünk, legföljebb a mardosó lelkiismeretünk. 

Minden, ami az elmúlt években történt velünk, az elsősorban kulturális kérdés, a kultúránk ügye. Mi más volna a kultúra, mint az, ahogy egy közösség működik, ahogy viselkedik egy nemzet, ahogy a hatalom kommunikál a hatalommal nem rendelkezőkkel. Amikor az emberek között feszül a gyűlölet, a megvetés, a kirekesztés, a korrupció, a lopás, a félrevezetés gyakorlata, a gyengék, az árvák, a bajba jutottak elárulása, a vérrel és verejtékkel dolgozók jogainak semmibevétele, a másokért kockázatot vállalók lejáratása, a közösségek szétverése, a talmi feldicsőítése, a műveletlenség tananyaggá avatása, az erkölcs kifigurázása, ordas eszmék képviselőinek hozsannázása és így tovább és így tovább, akkor nem mondhatod, hogy a kultúra összeomlása a Te színházad megszüntetésének igényével kezdődött. Nem mondhatod, hogy most a kultúra van veszélyben, csak akkor, ha elismered, hogy eddig is a kultúra volt veszélyben, csak te elfelejtetted ezt szóvá tenni. 

Végtelenül fontos, hogy végre kijössz a mesterséges megvilágításból a valódi fénybe, és csatlakozol azokhoz, akik eddig érted is harcoltak, csak Te erről nem akartál tudomást venni. 
Örömteli, hogy végre felfogod, hogy itt bizony minden mindennel összefügg, és amiről eddig azt hitted, hogy nem a Te ügyed, az bizony lehet a Tiéd is. Talán bizonyos dolgokat még nem éltél át teljes mélységében, talán nem voltál elég körültekintő és kicsit késve reagáltál, de igazságtalan volna, ha nem ismerném el, hogy most viszont végre valahára megmozdultál. Habár a saját érdeked mozdított, rájöttél, hogy nem kerülhető el, sajnos szükségszerű a kiállás, a nyilvánosságban folytatott harc. Te is megértetted, és ez engem mélyen és igazán megérint, hogy ami történik, az tűrhetetlen, mert semmi köze sem a nemzeti, sem a keresztény értékekhez, és az nem pártpolitizálás, ha ez ellen lázadunk. 

Megértetted, hogy a demokrácia nem csak politikai formula, hanem életfelfogás, világnézet, amire valóban szükségünk van, és amit aktív jelenlét, nyilvános kiállás nélkül képtelenség megvédeni. Sőt, tovább megyek, épp az ilyen kiállások, közös megfogalmazások teremtik meg a demokráciát, ezen keresztül fejlődünk, tanulunk, és végül adunk konkrét formát annak a rendszernek, amiben élni szeretnénk. Élni és alkotni, amit te is épp úgy szeretsz, mint én. 

Szeretettel reménykedem abban, hogy most nem állsz meg itt, egy jól sikerült, jó hangulatú tüntetés után, 
amikor találkozhattál sorstársaiddal és nézőiddel, akikkel együtt egy jót kurjongattatok, nem teszed le a „fegyvert”, és nem bújsz vissza oda, ahova szoktál. Nem engeded, hogy személyes alkukkal, kiskapukkal, háttérbeszélgetésekkel elsimítsák a Te ügyedet, miközben a többieket ugyanúgy rúgják tovább, mint a rühes kutyát. 

Teljes szívemből kívánom, hogy legyél elég erős belátni, hogy ez a játék most komolyabb, mint amihez szoktunk a színpadon. Ez a játék most az életünk, és ezért nem jár se taps, se kitüntetés. Ebben a játékban a kultúra egésze a tét! Közös célunk csak az lehet, hogy szűnjön már meg végre a hatalmaskodás, az arrogancia, a sértett bosszúvágy kultúrája! Célunk az emberséges közösség és az önkifejezés szabadsága! Szakmaiság és szolidaritás!

Ezt kívánom Neked, és Veled együtt bízom abban, hogy munkánk/harcunk egyszer sikerre vezet.

Forrás: Az eredetit ITT olvashatod!