Kertész Ákos: Kunyhói mind hallgatva
A meghódítottak behódoltak, a partizánok is sorra leteszik a fegyvert. Aki még nem esett el, aki megmaradt, szép csöndben hazamegy, bekötözi a sebeit, megpróbál túlélni.
Nincs többé Haza. Nincs mit megvédeni.
Mert haza csak ott van, ahol jog is van. És a jog elvérzett a csatákon.
És a Köztársaság is és az Alkotmány is és a demokrácia is. Ezek
fölösleges luxusnak bizonyultak, ezeket az ország lakossága nem érezte a
magáénak, nem is védte meg őket.
Csend van.
És tökéletesen
megértem, ha a Galamus-csoport, élén Mihancsik Zsófiával, úgy dönt, hogy
elég. Négy és fél év a lövészárokban, az első vonalban, a
golyózáporban… elég. Ideje szépen hazamenni.
1948-49-ben az a
szerencse ért, hogy a gimnáziumban a híres Vajthó László volt a
magyartanárom. Úgy hívtuk: Vajthó Laci bácsi, a táltos. Egy reggel
beesett az osztályba a lobogó ősz sörényével, és azt mondta: gyerekek,
ahogy jövök befelé a Körúton, eszembe jutott, hogy „a mennynek tündérei
hajnalban hazamennek fényes körútjain a végtelennek”. Hogy ez milyen
gyönyörű! Képzeljétek el a végtelennek fényes körútjait, olyanok, mint a
pesti körút, mintha a mennynek tündérei itt mennének hajnalban haza
közöttünk, pesti emberek között a Körúton…
És mondta, mondta átszellemülten, sugárzón, ihletetten, szent révületben…
Talán hárman figyeltünk, a többi ismerte Vajthó Laci bácsit. Tudta, ha
nem zavarja meg az órát, azt csinál, amit akar, tanulhat latint,
matekot, olvashat regényt, tízóraizhat, ha akar, még alhat is, talán
hárman, ha figyeltünk, egyikük én voltam, és ha nem is csak ebből
született később a Makra, a Zakariás meg minden, Vajthó tanár úrnak nagy
szerepe van abban, hogy az én életem úgy alakult, ahogyan alakult…
Ez nem tanmese, nincsen tanulsága, és nem célzok semmire… mert nekem is nehezen jön ki akár egy hang is a torkomon.
Mert nem kiálthatom, hogy „te tetted ezt, király”, mert nélkülünk nem
tehette volna, és nem kiálthatom, hogy „átok fejedre minden dal, melyet
zeng velszi bárd”, mert itt a bárdok nem átkot, hanem dicshimnuszt
zengenek, ide egy másik költő keserű sora illik, hogy „s az új bárdok,
ki tudja, mit hazudnak / a sír felett, hol elrohadt a szánk…”
„Nélkülünk” – mondom még mindig egy rossz reflexszel, megszokásból,
mintha közéjük tartoznék, pedig már régen nem bírok közösséget vállalni a
magyar liberális baloldallal, annak ellenére, hogy soha nem érdekelt
igazán az a Fidesz nevű gengsztercsoport, amelyik fésületlen és
borotválatlan, kamaszosan lázadó fiatalokból alakult át szinte átmenet
nélkül pohos és jólfésült, nyakkendős klerikál-fasiszta divízióvá, a
nacionalista tekintélyuralom fanatikus zsoldos seregévé. Ezek sohasem
érdekeltek igazán, mindig tudtam, hogy mit várhatok tőlük, soha nem
álltam szóba velük, mert nem voltak vitaképesek.
Orbán Viktor azzal
mutatkozott be Nagy Imre temetésén, hogy a Párt vette el tőle és a
társaitól a jövőjüket. És akkor mit szóljak én és mit mondjon az én
generációm? Ezzel indított az a fickó, akit a társaival együtt a
tenyerén hordozott a késő Kádár-korszak, ők voltak a legfőbb
haszonélvezői a puha diktatúrának. Senki sem hiheti – folytatta –, hogy a
pártállam magától (Orbán Viktor nélkül) fog megváltozni, mikor már a
pártállam magától megváltozott, ezért szónokolhatott ő a Hősök terén.
Aki ilyen pimasz hazugsággal indít, annak a további szövegére már nem
voltam kíváncsi.
A baloldalhoz volt közöm, bár az én morális alapú,
saját magamra szabott, szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig a
nehézsorsúak, a földbe taposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak
mellett álltam –, soha nem volt azonos az éppen aktuális szocialista
„pártvonallal”, mégis ez volt az a közösség, amelyik hozzám azelőtt
legközelebb állt. Ennek a közösségnek a holdudvarához tartoztam, és
szinte a rendszerváltás hajnala óta ővelük hadakoztam; ennek a
közösségnek a folyamatos árulása ellen tiltakoztam, mert ha nincs ez az
árulás, ma Fidesz sincs és vereség sincs, és nem bámulnánk most magunk
elé bénán, „hallgatva, mint megannyi puszta sír“.
És nem kellene
siratnunk a demokráciát. Mert a legdrágább halottunk, akit huszonöt éve,
mióta megszületett, folyamatosan fenyegettek, pusztítottak, és a
védelmére fölesküdtek cserbenhagytak, az a demokrácia. Mert az igazi
vízválasztó a demokrácia és az összes többi berendezkedés – a tekintély-
és parancsuralom, a zsarnokság illetve diktatúra – között van. És
tévedés ne essék, bár most a magyarországi demokráciáról beszélek, én –
ha eltapossák – a világ minden demokráciáját siratom.
A demokrácia a
legnagyobb esély. Ezzel még nem állítom, hogy a többség akarata mindig
bölcs és haladó, mindig a jövőbe mutat, és a közösség (város, térség,
haza, emberiség) javát szolgálja. Fenét! A többség nagyon sokszor bunkó,
gyáva, maradi, félrevezetett, önző, sőt gonosz.
Mégis:
Mindenféle társadalmi feszültség csak akkor remélhet kiegyenlítődést,
csak akkor mozdulhat el a harmónia felé, ha ezt a folyamatot nem köti
gúzsba a voluntarista zsarnokság. Ha egy szabad társadalom az egymásnak
feszülő érdekek és nézetek számára szabad (és törvényes, vagyis a jogra
épülő és erőszakmentes!) kibontakozást biztosít. A demokrácia
nehézkességei, túlszabályozottsága és bürokráciája az ára a demokrácia
nyújtotta szabad mozgás hatékonyágának. A demokrácia nem mindenható, de
bármilyen probléma merül föl a társadalomban, megoldása csak
demokratikus konszenzus útján – az összes érdekek figyelembe vételével –
lehetséges. Aki ma (a 21. században) a demokráciát elveti, az nem akar
megoldani semmit, az csak uralkodni akar, az csak a hatalom mámorát
élvezi, az csak az akaratuktól megfosztott tömegek vergődésében kéjeleg,
az csak fosztogatni akar, és nem törődik a következményekkel, az
egyetlen hitvallást ismer: utánam a vízözön.
Vajon, akik magukat ma
ellenzéknek nevezik, nem tudták, hogy a szabadságot abszolutizáló
doktriner liberalizmus magát a szabadságot teszi védtelenné? Hogyne
tudták volna! Csak kényelmesebb (és kifizetődőbb!) volt a hülyét
játszani! Nemcsak a weimari demokrácia bukása, nemcsak a magyarországi
2010-es, és a mostani, 2014-es választások bizonyítják, hogy a
demokrácia önnön védelmét szolgáló erőszak nélkül védtelen. Többségi
akarattal nem egy szörnyállam született már a világban. Olyan demokrácia
nem létezik, ahol szabadon támadhatják a demokráciát a diktatúra erői. A
demokráciának kötelező, ha kell erőszakkal is megvédenie magát a rátörő
sötét erőktől. Azoktól, akik nem akarják tudni, hogy az egyik ember
szabadságának a határa ott van, ahol az a másik ember szabadságába
ütközik. Az ilyet akár fegyveres erőszakkal kell rákényszeríteni, hogy
embertársa szabadságát tiszteletben tartsa.
Ezt nem tudták azok,
akik szabad utat engedtek a puccsista bűnözőknek?! Tudták. És
letagadták. És éveken át azzal hitegették az eltaposottakat, a
megnyomorítottakat, a kifosztott szegényembereket, a szocializmus
varázsszavába kapaszkodó még ma is több mint egymillió mezítlábast, hogy
értük politizálnak, hogy őket képviselik, hogy az ő nyomorukkal
szolidárisak, miközben nem egyszerűen gyávák voltak, mert az
megbocsátható, hiszen „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, de simán
árulók, téglák, a klerikál-fasiszta nácik titkos ügynökei.
Most,
mint a kormány udvari ellenzéke azt próbálják elhitetni, hogy az
ellenzéki ligában az ő ellenfelük a szélsőjobb csapata, mert Orbán
Viktor korlátlan hatalma már megkérdőjelezhetetlen, a Fidesz már egy
másik ligában focizik: nem a Fidesszel kell mérkőzniük, hanem a
Jobbikkal; és meglebegtetik a rendpártiság eszméjét (nem, nem vállalják,
csak lebegtetik!), ami ma, főleg a magyar vidéken azt jelenti, hogy
vasszigorral kell föllépni a tolvaj romákkal szemben, így hódítva vissza
a Jobbiktól a cigánybűnözéstől rettegő választókat.
Ez a morális csőd mélypontja. A szájig érő latrina.
És még csak nem is új, mert passzívan ezt csinálják a baloldalon a
rendszerváltás óta! Sunyin és titokban mindig is összekacsintottak a
lappangó rasszizmussal. És tudjuk: a rasszizmus egy és oszthatatlan.
Romagyűlölet, zsidógyűlölet, örménygyűlölet, négergyűlölet
édestestvérek; országa, társadalma válogatja, mikor melyik dominál. És
azt is tudjuk, én is tudom, ők is tudják, hogy a fajgyűlölet az első
lépés a népirtás felé.
És akkor mi van? Magyarázok és kiabálok és
érvelek és káromkodok, bármennyire ódzkodom tőle, tehetetlen haragomban
még mocskolódom is, de a hangom akkor sem képes megtörni a magyar temető
csendjét, mert „Fagyos lehellet és hullaszag / Száll ott minden virág
felett. / Elátkozott hely”.
Legföljebb berekedek. És titokban Vajthó
tanár úrra emlékezem, aki akkor is mondta, mondta lelkesen,
átszellemülten, mély hittel a magáét, ha csak három diák figyelt oda…
