A mérhetetlen gyűlölet.

 A mérhetetlen gyűlölet nem egyik napról a másikra születik. Több forrásból táplálkozik:

1. Folyamatos uszítás és ellenségkép-gyártás

Ha a politika évekig úgy beszél másokról, mint „ellenségről”, „árulóról”, „veszélyről”, az lassan normalizálja az agressziót. Amikor egy kormányzati kommunikáció – például a Magyar Kormány kampányai – vizuálisan is erőszakos üzeneteket közvetítenek, az nem marad következmények nélkül. Az emberek egy része felhatalmazva érzi magát a gyűlöletre.

2. Frusztráció és félelem

Gazdasági bizonytalanság, megélhetési gondok, kilátástalanság. Ilyenkor sokkal könnyebb egy „bűnbakot” kijelölni, mint a valódi problémákkal szembenézni. A düh irányt keres – és ha kap egy célt, rááll.

3. Dehumanizálás

Amikor a másik politikai oldalt nem emberként, hanem „kártevőként”, „ellenségként” ábrázolják, onnantól a verbális agresszió gyorsan átcsúszhat képi vagy akár fizikai erőszak fantáziájába is. A célkereszt, a fejbelövés szimbolikája már nem vita – hanem erőszakos üzenet.

4. A közbeszéd eldurvulása

A közösségi média algoritmusai a legerősebb érzelmeket jutalmazzák. A higgadt, árnyalt vélemény kevésbé terjed, mint a sokkoló, megosztó tartalom. Így a gyűlölet hangosabbnak és elterjedtebbnek tűnik.

De fontos kimondani:

Az erőszak vizuális vagy szimbolikus normalizálása veszélyes. Amikor egy politikai közegben „viccként” vagy kampányeszközként jelenik meg a lelövés képe – akár egy ellenzéki férfi, akit a síró gyereke és felesége vár haza –, az átlép egy határt. Ott már nem programokról, nem jövőképről van szó, hanem az emberi méltóság megsértéséről.

A demokrácia alapja az, hogy nem értünk egyet – de nem akarjuk megsemmisíteni a másikat.

A kérdés nem az, hogy kinek van igaza.

A kérdés az, hogy milyen országban akarunk élni:

– ahol politikai ellenfél van,

vagy

– ahol ellenség, akire célkeresztet rajzolnak?

A gyűlölet nem erő. A gyűlölet mindig a félelem jele.

És ha hagyjuk, hogy ez legyen a norma, az mindannyiunkat szegényebbé tesz – függetlenül attól, kire szavazunk.