Vásárhelyi Mária
Magyarországon a baloldali és liberális politika romokban hever. Nemcsak az ellenzéki pártok, hanem szavazótáboruk is összeomlott. A pártok a szavazókat, a szavazók pedig a pártokat teszik felelőssé az összeomlásért, jóllehet nyilvánvaló, hogy egy ilyen megsemmisítő válság kialakulásáért, ha nem is azonos súlyú, de mindenképpen közös felelősség terheli a pártokat és korábbi támogatóikat.
A mára kialakult helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint hogy miközben a társadalmon belül mind az önmagukat baloldaliként, mind pedig liberálisként meghatározó szavazók aránya évtizedek óta 30-35 százalék körül mozog,* a bal-, illetve liberális pártok támogatottsága alig éri el az 5 százalékot. Így előfordulhat, hogy a társadalom egyharmada – a baloldaliak és a liberálisok – képviselet nélkül maradnak a következő parlamentben, ami pedig nagyjából egyet jelent azzal, hogy a következő országgyűlésből kiszorulnak a demokrácia képviselői. Nem mintha politikaelméletileg a jobboldali, konzervatív gondolkodás nem férne össze a demokratikus attitűdökkel, Magyarországon azonban a demokratikus jobboldal mindig jelentős kisebbségben volt saját ideológiai táborán belül.
Arról, hogy milyen súlyos felelősség terheli az ellenzéki pártokat a mára kialakult helyzetért, gyakran esik szó. A demokratikus térfél politikai napirendjének meghatározó témája a baloldali és liberális pártok a valódi társadalmi problémák iránti érzéketlensége, politikai tévelygése, kommunikációs bénultsága, szolidaritáshiánya, terméketlen és szánalmas rivalizálása.
Arról azonban, hogy az ellenzéki szavazóknak van-e felelősségük e válság kialakulásában és időről időre történő eszkalálódásában, gyakorlatilag nem esik szó. Holott nehéz lenne elvitatni, hogy a választások végeredményét mégiscsak az ellenzéki pártokra leadott szavazatok száma és aránya dönti el, még akkor is, ha tisztában vagyunk a választási rendszer összes torz útvesztőjével.
*
Az „ellenzéki szavazó” számára önfelmentő és kényelmes magyarázat kizárólag az ellenzéki pártokat hibáztatni amiatt, hogy – az Orbán-rendszer leváltása érdekében – most „kénytelen” egy tőrőlmetszett jobboldali, illiberális politikai vezetőt támogatni, de ez az önfelmentés sok sebből vérzik.
Az elmúlt tizennégy év nemcsak az ellenzéki pártok, hanem az ellenzéki szavazó kudarca is. Körbenézve a környezetünkben lévő, hozzánk hasonló múltú és szerkezetű társadalmakon, szembetűnő, hogy rajtunk kívül az összes érintett országban volt példa olyan mértékű társadalmi felháborodásra, amely az éppen regnáló, autoriter, korrupt kormányok bukásához vagy legalább meghátrálásához vezetett.
Emlékezzünk a fiatal szlovák újságíró, Jan Kuciak és barátnője brutális meggyilkolását követő, korábban soha nem látott társadalmi tiltakozássorozatra Szlovákiában, amikor heteken keresztül hatalmas felháborodott tömeg követelte Pozsonyban és a többi nagyvárosban a korrupt kormány távozását, és amelynek eredményeképpen Robert Fico kénytelen volt belügyminiszterével együtt lemondani.
Vagy jusson eszünkbe a romániai pedagógussztrájk-sorozat, amelyben legalább 150 ezer pedagógus vett részt. Az iskolákban egy hónapig szünetelt az oktatás, a társszakszervezetek mindvégig tevőlegesen támogatták a pedagógusok tiltakozó akcióit, míg végül a kormány meghátrálásra kényszerült, és elfogadta a három nagy pedagógusszervezet legfontosabb követeléseit.
És bár nem a szomszédunk, de feltétlenül ebbe a sorba tartozik mindaz, ami napjainkban Grúziában történik. A közösségi médiának köszönhetően folyamatos élő közvetítést láthatunk a Tbiliszi utcáin hömpölygő tömegről, látjuk, hogy – dacolva a brutális rendőri erőszakkal – estéről estére tízezrek és százezrek tiltakoznak az oroszbarát kormány által elcsalt választások, az orosz befolyás növekedése, az EU-csatlakozásról folytatott tárgyalások felfüggesztése miatt. A tiltakozás első napjaiban a 3,7 millió lakosú országban 520 ezren (!) vonultak az utcára tiltakozni. Bár Grúzia történelme eltér a miénktől, hiszen ez az ország – a szovjet birodalom tagköztársaságaként – nálunk közvetlenebbül tapasztalhatta meg, hogy milyen is birodalmi alávetettségben élni, ma ugyanaz ellen tiltakoznak tízezrek az utcákon, amit a magyar társadalom torkán simán lenyomott a hatalom. Nem emlékszem, hogy láttam volna Budapest utcáin az orosz befolyás folyamatos növekedése, a nyugati orientáció gyengítése ellen tömegeket tüntetni.
De felidézhetjük az abortusztörvény szigorítása ellen zajló lengyelországi tüntetéssorozatot is, amely 2020 őszén kezdődött, miután az Alkotmánybíróság október 22-én alkotmányellenesnek nyilvánította a magzati rendellenesség miatti abortusz lehetőségét, durván korlátozva a nők önrendelkezési jogát. Százezrek vonultak az utcákra, és ennek meghatározó szerepe volt a Kaczinsky-kormány bukásában.
Bukott már meg kormány és számos miniszter a tömeges tiltakozások hatására Szlovéniában is, a Covid-járvány idején például összesen 105 héten keresztül tiltakoztak minden pénteken az ellenzéki szavazók, többek között a lélegeztetőgépek korrupciótól bűzlő beszerzése miatt.
Bár közvetlenül nem vezettek Andrej Babiš miniszterelnök bukásához, de 2019-ben hatalmas kormányellenes tüntetéssorozat rázta meg Csehországot, amelynek csúcspontján 250 ezer ember követelte a Vencel téren a korrupt vezető lemondását. A „Millió pillanat a demokráciáért” kezdeményezés által vezetett tüntetéssorozat hatalmas tömegeket mozgatott meg országszerte, a transzparensekre többek között azt írták: „Kedves EU, ne etesd az oligarchát”, és Babiš megbukott a választásokon.
Bulgáriában 2020-ban ugyancsak százezrek tüntettek hónapokon keresztül a Bojko Boriszov vezette kormány ellen, s bár tekervényes úton, de ez oda vezetett, hogy véget ért Boriszov évtizedes kormányzása.
Mi, magyar ellenzéki szavazók nem dicsekedhetünk efféle sikerekkel. Az elmúlt tizennégy évben egyetlen tüntetéssorozat érte el célját és kényszerítette a kormányt meghátrálásra, ennek azonban semmiféle politikai tartalma nem volt. Ez volt az elhíresült internetadó bevezetése elleni demonstrációsorozat, amely fiatalok tízezreit mozgósította, és az ellenállás erejének köszönhető, hogy a kormány kénytelen volt visszavonni a tervezett adó bevezetését.
Ám miközben a kormány néhány év alatt teljesen lerombolta a demokratikus intézményrendszert és a jogállamiság védőbástyáit, az ellenzéki szavazóknak nemhogy tiltakozássorozatot, hanem egyetlen olyan tüntetést sem sikerült összehozniuk, amely meghátrálásra kényszerítette volna a kormányt. Nem vitás, hogy a hatalom számos jogi és adminisztratív eszközt bevetett a tiltakozások ellehetetlenítése érdekében, de a tiltakozások kudarca elsősorban az ellenzéki szavazók fásultságának, félelmének és a szolidaritás hiányának számlájára írható.
A kudarcos tiltakozások közül számomra a legfájdalmasabb az azeri baltás gyilkos kiadását követő szánalmasra sikeredett demonstráció volt. Megszégyenülten álltunk néhány százan a Kossuth téren az ellen tiltakozva, hogy a magyar kormány – nyilván jó pénzért – szabadon engedett egy gyilkost, aki rasszista bosszú által vezérelve éjszaka, álmában, baltával agyonverte diáktársát. A helyzet annyira egyértelmű és ránk, a magyar nemzet tagjaira nézve szégyenteljes és megalázó volt, mégis ötszázan tiltakoztunk a gyalázat ellen.
Ahogyan nem tiltakozott az ellenzéki szavazó akkor sem, amikor kigyúrt verőemberek akadályozták meg egy párt képviselőjét abban, hogy népszavazási kezdeményezést nyújtson be a Választási Bizottsághoz, jóllehet ez volt a kormány első nyíltan erőszakos akciója, amellyel megakadályozott egy állampolgárt demokratikus jogainak gyakorlásában. Közös tiltakozással a hatalmi erőszaknak akkor talán megálljt lehetett volna parancsolni.
*
Voltak nagyobb tüntetések, ám egyik sem volt annyira fenyegető a hatalom számára, hogy a „nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott” volna. Mert többnyire végiggondolatlan, rosszul szervezett, folytatás nélküli tiltakozások voltak, amelyek legalább annyira szóltak az ellenzéki szavazótábor széttagoltságáról és belső ellenségeskedésekről, mint a kormány politikája elleni tiltakozásról. Hiszen mennyire demoralizáló és abszurd, amikor politikai tiltakozásokról kitiltják a politikai pártokat és pártszimbólumokat, megsértve és kiközösítve ezzel a pártok szimpatizánsait is. A tüntetések szervezése során jószerivel több szó esett arról, hogy az ellenzéki szavazók, pártok és vezetők közül ki ne jelenjen meg a tüntetésen, mint hogy kiket várnak. Az ellenzéki demonstrációk hosszúak, unalmasak, kevéssé lelkesítők voltak, amelyek végén – mindenféle további cél, feladat, akció megjelölése nélkül – hazaküldték a tüntetőket, akik csalódottan szétszéledtek.
Az ellenzéki közvélemény apátiájának és gyengeségének voltak sokkal egyértelműbb jelei is. Nem kezdenék bele annak boncolgatásába, hogy az ellenzéki szavazók semmiféle érdemi választ nem adtak a Fidesz 2006-os puccskísérletére, és csupán néhány ezer ember volt hajlandó utcára vonulva tiltakozni az erőszakos hatalomátvételi kísérlet és a Fidesz vezetői által generált erőszakhullám ellen. Arról viszont érdemes megemlékezni, hogy a 2010-es választások előtt az ellenzéki szavazótáborban is széles körű támogatottságot élvezett az az álláspont, hogy „hasznos lesz, ha a Fidesz kétharmaddal nyeri meg a választásokat, mert akkor legalább lesz ereje rendet tenni és a reformokat végigvinni az országban”. Ezzel nyugtatgatta magát az ellenzéki szavazók és megmondóemberek nem elhanyagolható része azok után, hogy Orbán már a 2002-es választási vereségekor kijelentette, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, 2006-ban pedig az általa vezetett párt a demokratikusan választott kormány megdöntésére, a hatalom erőszakos megszerzésére tett kísérletet. 2008 után Orbán Viktor folyamatosan növekvő népszerűségét az összes reformterv elleni lázításnak köszönhette, elhíresült kötcsei beszédében pedig egyértelművé tette, hogy hatalomra kerülése után hozzálát a demokratikus intézményrendszer lebontásának.
Nem állítom, hogy 2010 után az ellenzéki szavazók reflektálatlanul asszisztáltak a demokratikus intézményrendszer brutális sebességű szétveréséhez, voltak jelentősebb tüntetések, ám ezek egyike sem volt elég erős, kitartó és végiggondolt ahhoz, hogy komoly fenyegetést jelentsen a hatalom számára. Persze megesett, hogy a kormány képviselői rémülten a hátsó bejáraton át osontak az Opera épületébe ünnepelni önmagukat, de pontosan tudták, hogy ha ezen a néhány kellemetlen órán túl lesznek, akkor minden folyhat tovább elképzeléseik szerint. Orbán Viktor alaposan felkészült a hatalomgyakorlásra. Tisztában volt vele, hogy miután kormányra kerül, az egyik legfontosabb teendője a szakszervezetek szétverése kell hogy legyen. Ellenzékben töltött évei során kipróbálta, hogy egy-egy erős szakszervezet mennyit tud ártani a hatalomnak. Emlékezzünk a vasutasok „gördülősztrájkjára” vagy a közlekedési dolgozók ünnepek előtti csúcsforgalomra időzített munkabeszüntetéseire, amelyekkel sarokba szorították a kormányt. Az ellenzéki szavazó mégis közönyösen vette tudomásul a szakszervezetek működésének teljes ellehetetlenítését, aminek eredményeképpen nemcsak a munkavállalói érdekérvényesítés, hanem a társadalmi szolidaritás intézményes formája is megszűnt. Ennek fontos szerepe volt abban, hogy nemcsak a politikai tüntetések, hanem a szakmai szervezetek is magukra maradtak tiltakozási akcióik során. Sem a pedagógusok, sem az egészségügyi dolgozók, sem a Dunaferr vagy más termelő vállalatok dolgozói nem érezhették maguk mögött a többi szakma munkavállalóinak támogatását, a szakszervezetek kinyírásával a munkavállalói szolidaritás végleg megszűnt Magyarországon. Az egzisztenciájától megfosztott Fekete Ruhás Nővért, a pedagógustüntetések állásukból kirúgott szervezőit, a tiltakozó vasmunkásokat ugyanúgy magukra hagyták, mint korábban a független médiában lezajlott politikai tisztogatások áldozatait vagy a napjainkban mandátumuktól megfosztott ellenzéki parlamenti képviselőket. Pedig nyilvánvaló, hogy Fekete-Győr András és Varjú László képviselői mandátumának elvétele azt jelzi, hogy kezdetét veszi a Kövér László által korábban meghirdetett „egyenként fogunk levadászni benneteket” politikai leszámolássorozat.
A 2019-es, váratlanul sikeres önkormányzati választásokat követően egy komolyan végiggondolt és megszervezett ellenzéki együttműködés esélyt jelenthetett volna arra, hogy a 2022-es választásokon sikeresen szerepeljen az ellenzék. Az előválasztás első fordulóját követően az ellenzék támogatottsága megközelítette, majd utolérte a Fideszét. Ezt követően azonban, mind a mai napig megmagyarázatlan okok miatt, a baloldali, liberális jelölt, Karácsony Gergely visszalépett a harmadik helyen befutó jobboldali, konzervatív, illiberális Márki-Zay Péter javára, és az ellenzéki tábor jelentős része is beállt Márki-Zay mögé. Pedig fogalmuk sem volt, hogy pontosan kire is adják szavazatukat. Márki-Zay már a győzelem estéjén bejelentette, hogy legyőzte az ellenzéket, és mostantól az ellenzék ellenzéke lesz. Azé az ellenzéké, amely miniszterelnök-jelöltté választotta. Ekkor pecsételődött meg a 2022-es választások sorsa. Az összefogás összeomlott, a kampányban az ellenzéki pártok a színfalak mögött, az ellenzéki szavazók a nyilvánosság különböző fórumain több energiát fordítottak az egymás, mint a Fidesz elleni küzdelemre.
*
Hasonló forgatókönyv szerint indult a Fideszből nem egészen egy éve kiakolbólított Magyar Péter története is. A baloldali és liberális közönség jelentős többsége néhány hónap alatt felsorakozott Magyar mögé, aki saját ars poeticája szerint: „[s]oha nem leszek a másik [a balliberális – V. M.] oldalon. Ez [a Fidesz – V. M.] a családom, ez a kötődésem, ez a szocializációm.” A mögötte felsorakozó baloldali és liberális szavazótáborban nem ébreszt kétséget, hogy jelöltjük néhány hónappal korábban még az első sorban tapsolt Orbán Viktor a Millenárison elhangzott beszéde után, és ugyancsak elöl vonult az – ellenzék és az Európai Unió gyalázására szervezett – „Békemeneten”, jóllehet Magyar mind a mai napig egyetlen önkritikus mondattal sem reflektált saját politikai múltjára. Lelkesen helyeselnek Magyar ellenzéki szavazói akkor is, amikor Magyar, a Tisza Párt elnöke azokat az ellenzéki politikusokat szidalmazza, akik tizennégy éve elszántan küzdenek az Orbán-rendszer ellen. És nem számít, hogy az inkriminált időszak alatt Magyar nemcsak lelkes és busásan megfizetett fideszes politikai háttérember, hanem Brüsszelben az ellenzéki gondolkodású munkatársak egyik ostorcsattogtató üldözője, az EU-ellenes fideszes propaganda zászlóvivője is volt.
*
Amikor Magyar felkínálja a lehetőséget, hogy az elmúlt két évtized kudarcaiért minden felelősséget az ellenzéki pártokra hárítsanak korábbi szavazóik, akkor az ellenzéki szavazó lelkesen visszhangozza ezt a mantrát. Cserben hagyva korábbi képviselőit, önfeledten tapsol, amikor Magyar szidalmazza és megpróbálja kirekeszteni a politikai közéletből azokat az ellenzéki politikusokat is, akik pedig másfél évtizede elszántan küzdenek a diktatórikus Orbán-rendszer ellen. Nyilván voltak és vannak szép számmal ellenzéki politikusok, akik valóban csak a jó fizetésért ülnek a parlamenti padsorokban, de hazug és romboló narratíva azt állítani, hogy minden ellenzéki képviselőre igaz ez az állítás.
Támogatóinak körében növeli Magyar népszerűségét, hogy félreérthetetlenné teszi, sem a választások előtt, sem azt követően, egyetlen ellenzéki párttal sem hajlandó együttműködni. Kétharmados parlamenti többséget akar szerezni, és pártja egyedül fog kormányozni. Az ellenzéki szavazót ezek szerint a másfél évtizedes Fidesz-zsarnokság sem győzte meg arról, hogy a kétharmados többség egyet jelent a demokrácia halálával. Aminthogy arról sem, hogy a demokratikus politizálás sarokköve az együttműködésre és konszenzuskeresésre való képesség, amelyek nélkül nem létezhet demokrácia és szabadság.
És ne tévedjünk! Amikor Magyar szidalmazza a többi ellenzéki pártot, összemossa és befeketíti ezeket, és mindenféle együttműködést kizár velük, akkor nemcsak a pártokról, hanem a szavazóikról is véleményt mond. Akik támogatására most ugyan rá van szorulva, de akikhez soha nem fog tartozni, és akiket mélyen lenéz, megvet.
*
Magyar Pétert támogatva, az ellenzéki szavazó juttatott be – az elmúlt évek legsikeresebb ellenzéki politikusainak helyére – mindenki számára teljesen ismeretlen, semmiféle politikai tapasztalattal és teljesítménnyel nem rendelkező képviselőket az EU Parlamentbe, akik a legfontosabb geopolitikai kérdésekben rendre a Fidesz álláspontját erősítik. Éppen úgy, ahogyan a fővárosi önkormányzat képviselő-testületébe is teljesen ismeretlen, a várospolitikában járatlan képviselőket delegált a Tisza Párt, akik a közgyűlés megalakulása óta rendkívül eredményesen akadályozzák a főváros működését, és akarva-akaratlan játsszák át a főváros irányítását a kormánypártnak.
A magyar társadalom saját történelméhez, történetéhez való viszonyát mindig az önfelmentés, a felelősséghárítás, az áldozathibáztatás, a bűnbakkeresés és a „Messiás-várás” jellemezte. Ennek a lenyomatát láthatjuk az ellenzéki szavazók többségének döntéseiben is. „Mindegy, hogy ki, mindegy, hogy hogyan, csak valaki mentsen meg minket a ránk telepedett gonosztól” – mondja az ellenzéki szavazó, és várja, hogy megmentsék. Oldja meg Magyar Péter! – üzeni az ellenzéki szavazó. Pedig nem fogja! Mert a gonosztól csak akkor menekülhet meg a társadalom, ha a többség képes lesz olyan széles körű, elszánt és áldozatos ellenállásra, amelybe beletörik a diktátor bicskája. Mert diktatúrákat és autoriter rendszereket soha nem az ellenzéki politikusok és pártok, hanem a társadalmi elégedetlenség és összefogás tud megdönteni.
A cikk az ÉS - ben jelent meg. LXVIII. évfolyam, 51–52. szám, 2024. december 19.
https://www.es.hu/cikk/2024-12-19/vasarhelyi-maria/az-ellenzeki-szavazo-arulasa.html
