Már nem számít....

Már nem számít – Orbán Viktor évértékelő beszédet tartott

Már nem számít, hogy mit mond. Már nem számít, hogy mit ígér, s az sem, hogy kire keni a tehetetlenségét, szerinte ki miatt tart ott az ország. A béka segge alatt, ahol egyébként nem tart szerinte, hiszen jobban teljesít az ország, mint Európa majd’ összes állama. Már nem számít, hogy még mindig elmúltnyolcévezik, s az sem, hogy ki az aktuális főellenség. Amúgy sem talált ki semmi újat e tárgyban: még mindig Brüsszel a mumus – na, ja, manapság Moszkvába koldulni jár. Nem számít, hogy azt mondja, húsz év múlva jó lesz, de egy kis osztogatás tán még a következő választásokig is összejöhet. Nem számít, hogy a történelem magyar vonatkozású dolgait veszi elő, s totál nem érdekes, hogy melyikhez hasonlítja saját teljesítményét, most a honfoglaláshoz, holnap valamelyik forradalomhoz, tavaly ő volt Deák, három hét múlva a múzeum lépcsőjén ő lesz nyilván Petőfi. De az sem számítana, ha gatyában táncolna, s úgy menne a moziba. Nem számít, hogy szerinte olyan eredményeket értünk el az elmúlt három évben, amilyen eredmények nem is léteznek, nem mond semmi újat, ha előrelépésnek nevezi a visszalépést, s nagy ugrásnak az egy helyben toporgást. Nem számít, hogy úgy idéz valakit, hogy mondandója neki nem tetsző részét egyszerűen kifelejti a szövegéből, mint tette ezt Ronald Reagannel, nem számít, hogy miközben két pofára irodalmiaskodik, Kőműves Kelemenezik, addig simán összekeveri Márait Ottlikkal, mint tette ezt kedvenc vérebe a minap Illyés és Babits nevével. Nem számít, ha a vörös gatyájukat narancssárgára cserélők leleplezéséről beszél, mint tették egykori elődei a munkásosztály soraiba beférkőzött osztályárulókról, imperialista kémekről szólván. Nem számít, ha felszólalásának vezérmotívumát egyenesen a hatvanas-hetvenes évek szovjet sztárjától csórta, „jól teljesítettünk, de nem elég jól”, ad notam „válámi ván, de nem áz igázi…” (Arkagyíj Rajkin). Zágson.

Már nem számít, hogyan mondja. Már nem számít, hogy vicceskedik, nem számítanak a régi közmondásai, nem kapja fel a fejét az ember, ha az erőlködéstől elcsuklik a hangja, ha elzavarosodik a tekintete. Nem számít, ha hiányzik előadásából a hit, s valami lidérces energiát olvas ki helyette a tiszteletére felsorakozott klienseinek uniformizáltan áhítatos tekintetéből. Nem számít, hogy hol vesz rosszul levegőt, vagy hol rándul a szája a védjegyévé lett kényszeredett mosolygásra. Nem számít, hogy elköszönő fordulatát még akkor is szajkózza, amikor már a nagy példakép – Európa egyik legmegvetettebb politikusa, a világ Torgyán Józsefe –, Silvio Berlusconi is szégyenkezve elhagyta azt. Már nem számít, hogy mennyire szűk rá a zakója, s mennyire gyűrődik rajta, amikor fellép az emelvényre, s nem számít, hogy mennyire áll el az ingétől a gallérnál. Már nem számít, hogy mennyire menthetetlenül kelet-európai jelenség, már nem számít, hogy mennyire kispályás focista, már nem számít a Videoton, nem érdekes a Felcsút, nem számít, hogy focistákkal fényképezkedik, s hogy néz ki mellettük. Nem számít, hogy milyen arcot vág a szónoki emelvényen, vagy az étteremavatásra érkező Robert de Niro oldalán a parlamentben. Seckojedno.

Már nem számít, hogy kinek mondja. Piszkosul semmi jelentősége, hogy a Professzorok Batthány tere vagy az Összpolgári Összcivil Összetartás Össznemzeti Tagozata kérte fel beszédjére. Nem gravíroz egy öltést sem, hogy ki milyen pofát vág, amikor szavai alatt a köztelevízió kamerája mutatja hálás udvaroncait, ahogy isszák vagy értelmezik szavait. Az egységes áhítat csak annyira szól neki, mint a félelem, illetve a további megszerezhető javak forrásának. A táncoskomikus félti a tőle kapott színigazgatói székét, az alig leérettségizett pártfunkci a funkcióját, satöbbi, satöbbi. Még azt hiszi, hogy nekünk mondja meg a világnak. De már rég nem számít, hogy kit sikerül még megvezetnie, átvernie. Nem számít, hogy elhiszi-e bárki is azt a szimpla szélhámoskodásnál is átlátszóbb blöfföt, hogy húsz vagy már csak tizennyolc év múlva majd csak úgy ránk köszönt valami kánaán. Ja, biztos tizennyolc év múlva, csak addig hadd maradjon ő.

Ha Orbán Viktor beszél, már nem számít semmi sem. Láttuk előző négy évét, láttuk utóbbi három évét. Aligha tud ő már újat mondani, láthatóan nem is nagyon próbálkozik ilyesmivel. Ne keressünk valamit ott, ahol nincs semmi.

Hiszen már csak az számít, hogy meddig lesz ez még így. Mikor ér el ez az ország az öntudatnak, de inkább az önbecsülésnek arra a minimális fokára, hogy megszabadul tőle. Hogy megkíméli magát az ilyenfajta megaláztatásoktól, mint ez a pénteki is volt. Amikor a vezetője kiállt elé, és közölte vele, hogy: nem számítasz, nem érdekelsz, nem tudok és nem is akarok az életeddel mit kezdeni, csak fújom a magamét. Ne fújja.