Mint tudjuk, az indián nem felejt
Éppen tíz esztendeje annak, hogy Orbán Viktor a Fidesz pécsi kongresszusán elmondta élete egyik legjobb és legfontosabb beszédét, melyből alább részleteket közlünk. (A teljes beszédet lásd: Politikusportrék - Orbán Viktor, Századvég, 1994, 176-189. o.) Ez a beszéd és ez a kongresszus a ma már nem létező liberális Fidesz történetének csúcspontja. A Fidesz ekkor messze az ország legnépszerűbb pártja volt. A közvélemény-kutatások szerint, ha ekkor lettek volna a választások, tíz választóból négy a Fideszre szavazott volna. Jobb eredményt ért volna el, mint azóta bármikor. A Fidesz-frakció néhány héttel azelőtt írta alá testületileg a Demokratikus Chartát, amikor Antall József nem hosszabbította meg Surányi György elnöki mandátumát a Magyar Nemzeti Bank élén. A Fidesznek ezekben a hónapokban kell eldöntenie, hogy csatlakozik-e a Demokratikus Charta körül szerveződő mozgalomhoz vagy távol tartja magát tőle. A Fidesz és az MDF pénzemberei között ekkor folynak a háttérben a tárgyalások, amelyek a két párt gazdasági összefonódásához és az úgynevezett székházügyhöz vezetnek. Antall és köre ekkor már azzal számol, hogy az MDF-et a következő választásokon csak a Fidesz tarthatja bent a hatalomban. A Fidesz válaszúthoz érkezett. Azt az utat, amelyet választott, ismerjük. A másikat, amelyet választhatott volna, leginkább ebből a beszédből ismerhetjük meg.
orbán viktor beszéde a fidesz 1994-es pécsi kongresszusán, -
Egy hete még azt gondoltam, hogy beszédemet így fogom kezdeni: ma 635 napja, hogy hivatalba lépett az Antall József vezette MDF-kormány. Az elmúlt héten azonban fontos változások álltak be a Fidesz politikai helyzetében. A kormánykoalíció pártjai - élükön a Magyar Demokrata Fórummal - nyílt háborút hirdettek meg a Fidesz ellen. Egyre több jel mutat arra, hogy politikai ellenfeleink ugyanolyan kíméletlenül, ugyanolyan gusztustalan eszközökkel indítanak ellenünk offenzívát, mint tették azt korábban az SZDSZ ellen, amire a közvélemény már csak úgy emlékszik, mint "az apák és fiúk" hadműveletre.
Különösen szembeötlő az az összehangolt akció, amelyet egy fasisztagyanús folyóirat ürügyén indítottak meg a Fidesz emberi jogi felfogása s a területért felelős emberjogi bizottsági elnök, Fodor Gábor ellen. Hasonló támadások indultak vidéki városokban parlamenti és önkormányzati képviselőink ellen, például Pápán Kövér Lászlót választva ki célpontul.
Tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy a Fidesz ezeken a pontokon sebezhető. Hiába számítanak arra, hogy egy-egy kiszemelt áldozattal kell csupán megküzdeniük, mindig a Fidesz egészével fognak szembekerülni. Mert mi teljes súlyunkkal megvédjük azokat a politikusainkat, akiket a Fidesz-program vállalása miatt ért személyes támadás.
Tulajdonképpen akár a Fidesz politikájának elismerését is kiolvashatjuk abból a vehemens dühből, amellyel szembefordultak velünk a kormánypárti urak. Ez hízelgő ugyan, de a legkevésbé sem hiányzott nekünk.
Mi mindig ellenálltunk annak, hogy azon az alapon vegyük fel a harcot, hogy egyik oldalon vannak a tiszták, másik oldalon a gonoszok, hogy az egyik oldalon állnak a hazafiak, másik oldalon a hazaárulók.
Mi továbbra sem fogunk engedni annak a csábításnak, hogy ellenfeleinket végső soron ne partnereknek, vetélytársaknak, hanem kiiktatandó ellenségnek tekintsük. De az előttünk álló időszakban különösen nehéz lesz tartani magunkat. Kónya úr, a gyűlölet karmestere beintett; és nekünk nagyon kell vigyáznunk, hogy ne hagyjuk magunkat provokálni.
Továbbra is kerülni fogjuk, hogy beleugorjunk azokba a lövészárkokba, melyeket ellenfeleink ástak számunkra. Ha ellenfeleink az országnak károkat okozó politikát folytatnak, azt megmondjuk ugyan, de nem nevezzük őket nemzetellenesnek, a haza árulóinak. Ha volt funkcionáriusokat alkalmaznak vagy hagynak meg állásaikban, nem nevezzük őket kommunistabérenc átmentőknek. (...)
Az MDF mai derékhadát alkotó parlamenti képviselők egy bizonytalan eszmeiségű, következésképpen zavaros programú pártba léptek be, és ráadásul többségükben maguknak sem volt szilárd politikai meggyőződésük. A mögöttünk hagyott másfél év során azonban bizonytalanságuk fokozatosan megszűnt, s úgy tűnik, tartósan megtalálták tájékozódási pontjaikat. Ezt szokás pongyola módon jobbratolódásnak nevezni.
Legelőször is sürgősen elfelejtették, hogy a kezdet kezdetén az MSZMP-vel kívántak együtt kormányozni. Ezt a házasságot azonban nem hálták el. S máig sem világos, mi lett volna a hozomány, hogy az addigra talán már gazdát is cserélt jegyajándékról már ne is beszéljünk.
Azután kiakolbólították a pártból a magukat nyíltan szocialistának vallókat, majd a biztonság kedvéért és a visszafordíthatatlanság érdekében a lakitelki főatyát, Pozsgay Imrét kiretusálták a lakitelki ballagási tablóról.
Majd - némi habozás után - megszületett a ma is hatályban tartott doktrína, mely szerint az MDF három eszmerendszer: a kereszténydemokrata, a nép-nemzeti gondolat és a nemzeti liberalizmus harmonikus elegye.
Nos, ami az MDF-es kereszténydemokratákat illeti, azokat bátran tekinthetjük Antall József rajongói exkluzív klubjának. A liberális Fidesz szempontjából fontosabb azt tisztázni, hogy hányadán is állunk az MDF-es nemzeti liberálisokkal. Tudnunk kell ugyanis, hogy van-e akár legcsekélyebb esély is arra, hogy az MDF ne populista, hanem liberális irányba mozduljon el.
Sajnos meg kell állapítanunk, hogy az a néhány, elismerésre méltó intellektuális kvalitásokkal rendelkező MDF-es, aki magát nemzeti liberálisnak tekinti, politikai erőként nem létezik, s így politikai értelemben nincs is nemzeti liberális szárny az MDF-en belül. Nem is csupán a vezéregyéniség hiánya és az MDF centrumát elfoglaló populisták jelentik akadályát a nemzeti liberálisok megszerveződésének. Sokkal inkább az, hogy képtelenek meghatározni önmagukat.
Ehhez ugyanis el kellene határolódniuk az MDF populistáitól. Ámde a nemzeti liberálisok nem tőlük, hanem inkább a liberális Fidesztől akarják magukat megkülönböztetni. Ezért sodródnak gyakorta abba a helyzetbe, hogy Eötvös József-i liberális elveket kell a törvényhozás házában szavazataikkal megtagadniuk. Nem tudtak kiállni azért, hogy minden településen legyen legalább egy állami iskola. S nem emelték fel szavukat képviselőtársuknak a pigmeusokról szóló fajelméleti fejtegetéseivel szemben sem.
Igazából tehát - politikai értelemben - csak a nép-nemzeti gondolat maradt érvényes a hármas doktrínából. Ezzel kapcsolatban pedig nem lehetnek kételyeink. A nép-nemzeti gondolat, a populista politika élesen szemben áll a liberalizmussal. A populizmus élő klasszikusai szájában a »liberális« szó káromkodás, szitok. A liberálisok ugyanis szabadságot követelnek a népnek, hogy vállalkozhasson és választhasson. A populisták ellenben fel akarják emelni a népet. Őszintébb pillanataikban arról szoktak beszélni, hogy az ő színvonalukra kell fölemelni a népet. Amikor szerényebbek, azt mondják, a népet vissza kell vezetni önmagához. Ezekben a pillanatokban fakadnak ki tollukból az olyan jellegzetes szóvirágok, mint hogy »a nemzet gerince eltaknyolódott«, vagy hogy a »magyar falu belső arculata eltésztásodott«.
Mit lehet kezdeni egy ilyen nemzettel? Hogyan lehet visszavezetni önmagához? Magától nyilván nem talál vissza. Ezért vonzódtak populistáink mindig is az állam gyámkodó hatalmához.
A Fidesztől távol áll, hogy összekeverje a politikust a történésszel. Nekünk nincs különösebb hajlamunk a historizálásra. Mégis ez egyszer hadd tegyek egy kis történelmi kitérőt.
A nép-nemzeti politikusok mindig az éppen aktuális rendszer éppen aktuális szövetségét keresték. A két világháború között azért, hogy a népet - úgymond - kivezessék a nyomorból, manapság pedig azért, hogy visszavezessék önmagához. Nincs semmi meglepő abban, hogy még a legnagyobb népi írók is rendre együtt tudtak működni Gömbössel, Rákosival, Kádárral és Aczéllal. (Tisztelet a tiszteletre méltó kivételnek.) Lehet természetesen vitatkozni azon, hogy hasznos volt-e ez a politika. Annyi azonban kétségtelen, hogy élesen szemben áll a liberalizmusnak az állam szerepéről vallott felfogásával. A történelmi példák mindent megmagyarázó erejében hívő politikusok figyelmét nem kerülheti el az a tény sem, hogy a népi mozgalmakhoz tartozó értelmiségiek nem a kisgazdapártban találták meg a helyüket. Sőt 1945 után azzal a kommunista párttal léptek szövetségre, amely azután likvidálta a kisgazdapártot. (...)
Bár az MDF-es politikusok között is vannak velünk egyívásúak, akikkel magánemberként talán könnyen szót értenénk, de összességében az MDF egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha többé nem fog Magyarországra visszatérni.
Nekünk nem kell egy üveg kövidinka mellett búsonganunk, hogy tönkretették nemzeti érzelmeinket, elvették az önbizalmunkat, jövőbe vetett hitünket. Nem érezzük úgy, hogy izzadságos küzdelmet kellene folytatnunk magyarságunkért, és azt sem érezzük, hogy az egyetemes kultúra befogadása elfoglalná a helyet agyunkban és lelkünkben a nemzeti kultúra elől. Polcainkon békésen megfér egymás mellett Arany János, Mrozek és Esterházy, a Muzsikás együttes és Tina Turner. Nem érezzük, hogy állítólag elveszett nemzeti tudatunkat úgy kellene egész életünkön át üldözni, mint Arthur király lovagjainak a Szent Kelyhet.
Két év MDF-es kormányzással és minden mesterkedéssel sem sikerült elvenni a kedvünket attól, hogy magyarként Magyarországon jól érezzük magunkat, és attól sem, hogy továbbra is ebben az országban akarjuk leélni az életünket.
Az MDF-kormány kétségbeesett igyekezete, hogy ideológiai gyámkodás alá vonjon mindenkit, nem más, mint annak beismerése, hogy a XX. század végi modern társadalomtól idegen az a gondolatvilág, amellyel kéretlenül boldogítani akarják a nemzetet. Ebből fakad ideges és agresszív türelmetlenségük is.
Ma már világosan látszik, hogy az MDF-kormány a társadalommal szemben keres politikai szövetségest az egyházakban. Szomorúan tapasztaljuk nap mint nap, hogy nem minden egyházi vezető ismeri fel azt a veszélyt, hogy az MDF ölelése halálos lehet az egyházakra.
Az egyházak ugyanis csak akkor fogják betölteni azt a pozíciót, amely egy modern társadalomban megilleti őket, ha megőrzik és visszanyerik autonómiájukat. Amennyiben a politikai élet szereplői közül egyeseket ellenségnek, másokat meg szövetségesnek minősítenek, maguk is politikai szereplővé válnak. Márpedig, ha valaki erre a porondra lép, akkor rá is érvényesek lesznek a politika gyakorta kegyetlen törvényei. Ezért mondjuk azt, hogy hibát követnek el, ha azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelőtábort akarnak csinálni Magyarországból.
Holott a nyílt politikai szerepvállalás helyett nagy történelmi feladatok várnak az egyházakra. Régen volt oly nagy hiány a türelem, a megbékélés, a mértéktartás és a szolgálat példáiból. Nagy szükségünk lenne például a keresztényi értékek és erények felmutatására most, amikor váratlan hirtelenséggel buzog fel az idegengyűlölet indulata, és amikor rohamosan terjed az erőszak.
Ugyanakkor - a kedvezőtlen példák szaporodása ellenére is - látunk reményt arra, hogy az egyházak és az állam kapcsolata oly módon rendeződjék, hogy az megfeleljen a liberális jogállam elveinek. Ebben mi mindig segítő partnerek vagyunk és maradunk. Ezt a célt szolgálták azok a javaslatok, amelyeket az egyházi javak rendezése ügyében terjesztettünk elő az elfogadott törvény helyett a parlamentben. (...)
Az MDF politikai stratégiájának lassan egyetlen kiszámítható eleme, hogy politikai ellenlábasaik hitelét az ellenfelek és felmenőik vélt vagy költött múltjának úgymond leleplezésével kívánják megrendíteni. A Fidesz számos kísérletet tett arra, hogy az ilyen kérdéseket távol tartsa a politikai vitáktól. Ennek ellenére úgy látszik, éppen az ellenkező irányba tartanak a dolgok.
Az utóbbi időben az MDF-kormány és hívei nem csupán a nemzeti eszme és a keresztény értékrend egyedüli letéteményeseinek tekintik magukat, hanem hovatovább a tiszta múlt kizárólagos letéteményeseinek is. Nem csupán azért szegülünk szembe ezzel a gondolattal, mert a mögöttünk hagyott évtizedek nem írhatók le a makulátlan tisztaság és a sötét gonoszság küzdelmeként. Hanem azért nem fogadjuk el ezt a hamis, primitíven egyszerűsítő beállítást, mert tudjuk, hogy akik az állítólagos tiszta múlt folytatóinak tekintik magukat, legkevésbé sem tartoztak azok közé, akik az első követ vethetnék másokra. Pillantsunk körül! Vajon az elmúlt rendszer vesztesei ül-nek-e a kormánypártok padsoraiban és a miniszteri bársonyszékekben? Éppen ellenkezőleg. Akadémikusok, jól menő ügyvédek, egyetemi tanárok, az átkos szocializmus viszonyai között megerősödött vállalkozók, a pártállam ügyészei, tisztes egzisztenciát teremtett orvosok, állatorvosok, József Attila-díjas írók.
Mi ezt - tőlük eltérően - nem hányjuk a szemükre. Nem tartjuk bűnnek, ha valaki a sanyarú viszonyok közepette is vitte valamire. De nem tartjuk ízlésesnek, ha néhány valóban sokat szenvedett, Recsket is megjárt, tisztességben megőszült, idős ember nadrágja mögül újsütetű ellenállók rázzák az öklüket, önmagukat a valóban vesztesek szószólóinak kinevezve.
A múltból örökölt ügyeket minél hamarabb és az elérhető legszélesebb konszenzussal le kell zárni. Az MDF e téren feltűnően késlekedik. És emögött - úgy tűnik - nem a kormány más területekről egyébként jól ismert határozatlanságát kell keresnünk, hanem sokkal inkább egy jól átgondolt koncepciót. Hiszen mi mástól remélheti egy fogyatkozó bázisú politikai erő, hogy kordában tarthatja a társadalmat, mint attól, hogy a legkülönbözőbb társadalmi csoportok feje felett meglóbálja Damoklesz kardját. Az MDF-politikusok már egész szakmákat neveznek ki kollaboránsnak. A sort az újságírókkal kezdték, majd következtek az állami bürokraták, a vállalatvezetők, és most éppen a pedagógusokra jár rá a rúd... (...)
Mint már említettem, az eltelt másfél év legnagyobb vívmánya az, hogy sikerült kialakítani a parlamentáris demokrácia intézményrendszerét. Ebből a szempontból nézve különösen aggasztó, hogy az MDF-kormány működésének egyik fő jellemzője az utóbbi fél évben, hogy minden eszközzel megkísérli háttérbe szorítani a parlamentet, és saját pozícióit megerősíteni a képviselőházzal szemben. Ezért beszélünk arról, hogy az országban felelőtlen kormányzás folyik.
A költségvetési vita bizonyította, hogy a kormány habozás nélkül semmibe veszi a parlamentarizmus legelemibb szokásait, könnyedén túlteszi magát a Ház működésének kétharmados törvényben rendezett szabályain annak érdekében, hogy kibújhassék az ellenzék kritikája, az érdemi vita alól. Itt nem csupán a kormány szándékairól van szó, hanem az MDF-kormányt támogató képviselők segítségnyújtásáról és felelősségéről is. (...)
Azt hiszem, mindannyian azzal az érzéssel érkeztünk ide Pécs városába, hogy bár a kormányrudat kezében tartó koalíció szabad választásokon nyerte el a jogát arra, hogy az országot irányítsa, mégis azt szeretnénk, ha ennek minél hamarabb vége szakadna. Egyre inkább úgy érezzük, hogy a kommunista rendszer összeomlása után hirtelen kitágult világban fogyni kezd körülöttünk a levegő. (...)
Nem néztük tétlenül azt a próbálkozást, hogy a politikai bosszút törvényerőre emeljék. Küzdöttünk, amikor úgy éreztük, hogy újabb ideológiai elnyomás fenyegeti az iskolákat. És szembefordultunk a kormánnyal akkor, amikor úgy éreztük, hogy föl akarják áldozni a jövőt a múlt oltárán. (...)
Amint az MDF-ről mondottak alapján várható, úgy vélem, vajmi kevés esély van arra, hogy a kormánykoalíció pártjaiból korszerű konzervatív párt alakuljon ki. (...)
Mindez azért sajnálatos, mert egy olyan konzervatív párttal, amelyet nem vezetnek ideológiai rögeszmék, bizonyosan meg tudnánk találni az együttműködés lehetőségét.
Volt olyan idő, amikor még bíztunk abban, hogy a kormánykoalíció pártjai akár korszerű konzervatív erőkké válhatnak. A kommunisták utódpártja, az MSZP esetében gondolataink épp ellenkező utat jártak végig.
Abban az időben, amikor egyes MSZP-politikusok még MSZMP-vezetőként abban látták pártjuk legfontosabb feladatát, hogy a Fideszt kiiktassák a közéletből, még semmi esélyt nem láttunk, hogy egy korszerű szociáldemokrata párt felé vennék az irányt. Az eltelt másfél év alatt azonban odáig fejlődtek a dolgok, hogy talán már a következő választási ciklusban hiteles szociáldemokrata párttá válhatnak.
Mint tudjuk, az indián nem felejt. De a magyar demokrácia stabilitása érdekében úrrá kell lennünk rossz emlékeinken.
Az MSZP szociáldemokrata párttá válása előtt ma már nem a múltja tornyosul akadályként, sokkal inkább az a tendencia veszélyezteti, hogy szakszervezeti klienspárttá alakul át. Egy szakszervezeti bürokrácia zsebében lévő parlamenti párt pedig soha nem fogja támogatni azt a liberális elveken nyugvó restrikciós gazdaságpolitikát, amely nélkül nincs sikeres átmenet a piacgazdaságba.
Ami pedig a szabad demokratákat illeti, reméljük, hogy minél hamarabb úrrá lesznek belső nehézségeiken, és ismét kiegyensúlyozott, megbízható szövetségesei lesznek a fiatal demokratáknak. (...)
Pécs, 1992. február 7.
Hol képezik a keresztények a "hátrányos megkülönböztetés, az erőszak és gyilkosság kockázatának leginkább kitett csoportot." 
