"Imitt szerb, amott magyar"

Donáth Annánál leltem rá imént erre az írásra. Egy szerbiai magyar fiatal írta a saját történetét. Az eredetije a REDDIT-en jelent meg. Lemásoltam és elhoztam. Olvassátok aztán jól rágjátok át! Tanulságos.

Íme az írás a szerbiai magyar srác története aki ott magyar, itt szerb.....

"Imitt szerb, amott magyar

DISCUSSION

[Tisztában vagyok vele, hogy nagy eséllyel indulatokat fog kiváltani az alábbi értekezésem, de a holnapi jelentős dátum okán úgy érzem, határon túli magyarként ez a bejegyzés kikívánkozik belőlem.]

Szóóóval...

1920. június negyedike; csaknem 100 évvel korábban: megszületik egy döntés, ami 73 évvel, 10 hónappal és 12 nappal azelőtt jelentős hatással van az életemre, mielőtt egyáltalán világra jöttem volna (vagy ami azt illeti, a szüleim vagy akár a nagyszüleim világra jöttek volna).

1994. április tizenhatodika; nagyjából 26 évvel korábban: beérik a szüleim szerelme, termodinamikai csodák egész sorozatának/a csillagok állásának/a nagy számok törvényének/puszta szerencsének köszönhetően meglátom a napvilágot egy olyan országban (Jugoszláviában), ahol éppen háború dúl, és egyáltalán nem biztos, hogy mit hoz a holnap. Ennyi év távlatából megsúgom: egy ideig még nem sok jót.

1999.... valamikor: az óvoda nem olyan sokadik napján összeveszek csoporttársammal, akinek szerb az anyja, magyar az apja. A következő beszélgetés zajlik le (valami miatt tisztán emlékszem az egészre, bár még talán ezzel együtt is jogosan érhet a vád, miszerint nem 100%-ig akkurátus átirat):

- Hülye magyar, minek vagy itt?

- Hát mert itt születtem.

- De ez Szerbia, te meg magyar vagy! -- ez volt az a pont, ahol (viszonylag) gyorsan kifutottam az ellenérvekből, és belém mart a kérdés: Igen, miért is vagyok én itt tulajdonképpen?

2002... valószínűleg nyár: először jöttem fel Pestre a szüleimmel. Megjártam már párszor Szegedet, Kiskunhalast, meg miegymást, de ez most más. Ennek a városnak történelme van, az utcák mesélnek, a Hősök tere epic, a metró meg a Duna alatt megy, hát ez valami csodálatos. Valami múzeumban vagyunk, dinókról nézegetek képeket. Meg vagyok veszve a dinókért ezt látja rajtam a tárlatvezető is, és beszélgetünk, hogy Triceratops így, T-Rex úgy, aztán elhangzik a kérdés, hogy honnan jöttem?

- *Insert random észak-bácskai falunév*

- Az hol van?

- Szerbiában.

- Nahát, te ennyire jól tudsz magyarul szerb létedre?

Nem tudom még azonosítani a bennem lezajló mentális jelenséget, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy a 8 éves énem lefaszul. Szerb? Én? *Insert random honfoglaláskori magyar név* De hát én magyar vagyok! Vagy mégsem?

2004. december ötödike: kint játszok az udvaron, behívnak öcsémmel együtt, hogy gyerünk a tévé elé, most eldől, végre leszünk-e igazi magyarok. Piros/fehér/zöld színekkel kidekorált húsos pite az asztalon, a Nagyi azt mondja, hamarosan kiderül, hogy győzelmi vagy siralom pite lesz-e... Nem sokára a tévéképernyőre kúsznak a számok és a százalékok. Siralom pite lesz belőle, de az íze jó. A felénél járok a kajának, nem egészen értem, hogy mi van, de a kifejezéstől amik a felnőttek arcán van, elsírom magam. Még nem tudom, de később be tudom azonosítani az érzést, mikor a párod azt mondja, hogy nem kellesz neki, te meg nem érted, hogy mit csináltál rosszul, hisz te csak tartozni szerettél volna végre valahova.

2009... vagy 2010; valamikor középiskolában: szerbtanárnő magyarul egy kukkot sem szól, nekem az ő anyanyelve nem az erősségem, ami egy felelés során meglepő akadályokat gördít az egyének elé a kommunikációban. Elhangzik egy kérdés (amit az egyik osztálytársam fordít), hogy mit akarok én itt kezdeni magammal ebben az országban, ha az se tudom értelmesen megfogalmazni, miért volt zseniális Иво Андрић (ejtsd: ivó ándrity) irodalma. A válasz az, hogy én sem tudom.

2012. februrár valahanyadika: Szabadkán a családdal mondjuk az esküt. Magyar állampolgárok lettünk. Jó fej politikus ez az Orbán Viktor, pláne ahhoz a Gyurcsányhoz képest, aki 2004-ben az arcunkba fosott, meg akinek két évvel később volt az az Őszödi beszédes felhajtása, ami miatt egy időre a feje tetejére állt a világ. Az eskütételen ott tátog velünk néhány falumbeli is, akikről tudom, hogy egy szót sem tudnak magyarul, de vannak magyar felmenőik, szóval ők is ott lehetnek most. Ekkor még nem érzem át, miért is olyan jelentős ez.

2013. januárja vagy februárja: megvan a válasz a szerbtanárnő kérdésére-- nem akarok ebben az országban semmihez sem kezdeni, megyek oda, ahol a šankból pult lesz, a pivóból sör, a kladionicásból meg fogadóiroda.

2013 júliusa: kapok egy SMS-t, hogy felvettek pszichológiára Szegeden. Anyum is pszichológus, én annak ellenére írtam be ezt ezt a szakot, nem amiatt (ahogy azt sokan gondolják). Nem számít, a haverokkal bebaszunk mint a szemét.

2013. őszének egy random estéje: békés megyei cimborákkal készülődünk buliba, épp az Abszintos üvegnek annak a részénél járunk, ami viccessé teszi a határon túlról áthozott közép zárt e-betűmet. Az egyikük viccesen megdicsér, hogy szerb létemre milyen jó fej vagyok. A számmal mosolygok, a szememmel nem.

2014 áprilisa: ikszelek egyet, méghozzá narancsszínűt. Nem igazán érdekel a politika (az egyetem, a csajok és a bulik, meg a saját projektjeim elég időmet elviszik), de ez tűnik helyesnek az addigi 20 év tapasztalatai alapján.

Innentől összefolynak a dolgok... még az év decemberében meghal Nagyapám. A vége felé már nem igazán ismert meg minket, de arra az utolsó pillanatig büszke volt, hogy hivatalosan is magyarként halhat meg. A temetés után depresszió, gyász, pánikrohamok.

A pszichiátrián talán először szembesülök azzal, milyen is a magyarországi egészségügy.

Lassú, de biztos javulás egy idő után. Ezt meg kell ünnepelni: buli haverokkal, összeszólalkozás a rossz emberekkel. Kiskombi, négy hasonkorú fiatal kiugrik belőlük, csitt-csatt, én a földön, jó hogy meg nem fojtanak. Valaki rendőrt hív, mire kiérnek, én már azon röhögök, hogy micsoda irónia, hogy 20 évet kellett várnom és Magyarországra jönnöm egy alapos verésért, amit Szerbiában anno nem kaptam meg.

A 12 órás rendőri és az azt követő kórházi procedúra után viszont már nincs kedvem röhögni. Inkább százszor a verés, mint még egyszer a kurva bürokrácia.

Összerakom, hogy itt valami súlyosan el van baszva a rendszerben. Megfogadom, hogy ezentúl nyitott szemmel járok, értelmezem mindazt, ami történik körülöttem. És elkezdem észrevenni: egy-két milliárd átcsúszik ide meg oda, Lölő vagyona gyarapodik, minden más szépen lassan rohad. Szárnyra kel a migránspropaganda: kéthetente Röszkén keresztül utazom haza, látom, amit látok; a probléma valós, a tálalás rossz, visszataszító, a megfélemlítés a cél. A kerítésen gyerekeiket átdobálókat elítélem, de a sátrak előtt tanácstalanul gubbasztókat megértem. Én tudom, milyen érzés kicsit sehová sem tartozni.

2016-ban Pestre költözés. Új egyetem, új munka, új emberek, új távlatok. A rögvalóság ide is követ és fojtogató érzés fog el, ahogy realizálom, egy általam hibásnak titulált kvázi-demokráciát váltottam egy szintén hibásan működőre, mikor Szerbiából ideköltöztem. Csöbörből vödörbe, ahogy tartja a mondás.

2018-ban újabb választások, ekkor már hazajárások során is hangot adok a nemtetszésemnek az otthoniaknak. De a hála itt túl erős, a kettős állampolgárság nagy dolog, meg különben is, hamarosan fociakadémiát építenek a környéken hárommilliárdból. Kire szavazzunk, ha nem ŐRÁJUK? Talán a Gyurcsányra (annak áttolása, hogy egyáltalán ne szavazzatok külföldről eleve sértő és esélytelen)?!

- Csak a szavazataitok kellenek, tesz magasról rátok!

- Nem igaz, fiatal vagy, nem tudsz te semmit!

Kikopnak az észérvek-- de akadnak, akiket sikerül meggyőzni, akik megérzik, hogy valami itt tényleg bűzlik. Talán még sincs minden veszve? Hamarosan az újabb kétharmad realizálja, hogy de igen, minden elveszett. Újabb négy évre legalábbis.

Ugyanezen év decembere: a túlóra törvény elleni tüntetés utáni reggelen arra ébredek, hogy index címlapon vagyok. Üzenetek garmadája. A többség gratulál, de van egy üzenet, ami olyan, mintha tőrt szúrtak volna a bordáim közé. Egy üzenet egy számomra kedves egyéntől: "Pest meghülyített, libsit csinált belőled."

És akkor arcon baszott az igazság, ami végig ott volt a szemem előtt. Picit minden helyre került: az Anyaországban sokan idegenkednek tőlünk, mert nem vagyunk igazi magyarok, "ellopjuk a munkát", hozzuk a romlást (ezt hangoztatta Fletó annak idején - ugye ismerős narratíva?), de ugyanúgy a Trianon során "rossz oldalra kerülőknek" is megvannak a maguk gusztustalan előítéletei a "hazai magyarokkal" kapcsolatban (nem véletlen, hogy sok otthoni haverom képtelen nyitni a magyarországi fiatalok felé mind a mai napig).

Ugrás: az utóbbi napok/hetek/hónapok #BlackLivesMatter-rel, cigánybűnözéssel, kisebbségekkel, homoszexuálisokkal kapcsolatos bejegyzéseit, kommentjeit olvasva, rengeteg "nemlipsi" ismerőssel és családtaggal elbeszélgetve bebetonozódott bennem a felismerés, hogy egy erős kapocs mégis van köztünk, magyarok között, legyen szó határon innenvalókról vagy azon túliakról-- szeretünk gyűlölködni, ujjal mutogatni. Széthúzás van vidéki és fővárosi, hazai és külhoni, értelmiségi és kétkezi munkás között. Túl sok irányba rángatva a gyeplőt pedig nem lehet előre menni. Szokás a kormányt vádolni, de amíg ilyen a mentalitás a "nép szintjén", a Kárpát-medencén belül nem lesz nyugat.

Holnap tehát itt a századik évfordulója az egyik legnagyobb nemzeti tragédiánknak, aminek az árnyéka még mindig lebeg a fejünk felett, akár tetszik, akár nem. Elválasztottak minket, de nem határokkal, hanem valami mélyebben gyökeredzővel-- talán úgy fogalmaznám meg, hogy egy téves, a fejekből (és szívekből!) nehezen kiollózható ideológiával. Viszont remélem, hogy azt a leckét, amit jogosan/jogtalanul kiosztottak ránk annak idején, lassan képesek leszünk olyan tanulsággá formálni, aminek mentén változtatni tudunk majd: meg kell tanulnunk együtt élni és együttműködni, de úgy, hogy közben nem tapossuk le a gyengébbeket, azokat akik mások mint mi (kitűnő példa: a transzneműek kapcsán nemrég hozott törvény). Nagy Magyarország már nem lesz, de egy erős, összetartó magyarság még kialakulhat.

Saját magamban pedig ezzel párhuzamosan kezd feloldódni az identitáskrízis azzal kapcsolatban, hogy ki is vagyok valójában: magyar, szerb, vajdasági, pesti libsi, zsákfaluból szalajtott parasztgyerek, bizonyos értelemben hazaáruló.

Egyik sem és mégis mind egyszerre."

Eddig az írás és akkor hoztam a történet szereplőjének és írójának hozzáfűzését, amit az írás megjelenése után a reakciók hatására fűzött hozzá.

"EDIT: szép angolosan: wow, this blew up!

Köszönöm szépen a rengeteg hozzászólást, illetve a privát üzeneteket is, nagyon megérintett, hány emberrel rezonált a történetem, és úgy tűnik, rengeteg az enyémhez hasonló sztori vár még elmondásra. Persze ne értsetek félre, sebeket senkiben nem szerettem volna feltépni, de akik úgy érzik, hogy fel kell dolgozniuk bizonyos múltbeli traumákat, talán a legjobb, ha ezzel a módszerrel kezdenek neki a folyamatnak. Itt térnék ki egy fontos pontra, ami sok emberben, ha nem is tévesen, de nem feltétlenül az intencióim szerint csapódott le: a fogalmazásmódból kifolyólag gondolom egyesek úgy interpretálhatták amit írtam, mintha áldozatszerepben látnám magam. Ezt szeretném leszögezni, hogy nincs így – a felsorolt atrocitások ugyan mind-mind megtörténtek, de ettől függetlenül csodálatos barátaim vannak a határ mindkét oldalán, Magyarországon pedig olyan karriert tudtam/tudok majd befutni a helyzet jelen állása szerint, amire büszke lehetek, és amiért őszintén lelkesedni tudok. A bejegyzés azokra a (mindenkire rásüthető) jelenségekre akart reflektálni, miszerint hajalmosak vagyunk az intoleranciára, ami ha nem is rossz szándékból fakad, de a tájékozatlanság sem ment fel alóla teljes mértékben. És itt nem csak a hozzám hasonló külhoni magyarok esetére gondolok, hanem megannyi témára, amikből kiviláglik, hogy a népünknek egyelőre nem erőssége az elfogadás (és ebbe a hibába bizony én is beleestem nem egyszer, még mielőtt úgy tűnne, szentté avatom magamat). Kaptam visszajelzéseket, miszerint szeretnék az emberek megosztani az „esszét” – ennek nem állom útját, viszont ennek fényében egy-két apróbb, családomra vonatkozó utalást finomítanék, mert nem tudtam, hogy ennyi embert elér majd a poszt, mikor írtam, és nem szeretném, ha úgy tűnne, lejáratom őket ország-világ előtt. Szóval kérlek, ezt a verzióját osszátok a szövegnek Redditen kívül. És ezzel együtt: még egyszer hálás köszönet mindenkinek, aki rászánta az időt, hogy elmélyedjen kicsit az eszmefuttatásomban, és annak tényleg örülök, hogy gondolatébresztő tudott lenni egyeseknél. Közhely lesz, de tényleg úgy gondolom, hogy együtt erősebbek vagyunk, szóval legyen ez az egész végső üzenete :) "

Donáth Annától egy kommentelő hozzászólása...

"Amíg siratjuk a múltat a maradèk orszàgot màr megvette alólunk a Fidesz éra!! Majd ezt is siratjuk 100 év múlva!! Beteg egy orszàg ez.."

Igen! Beteg egy ország....

Forrás: Imitt szerb, amott magyar
 

mit

t_szerb_amott_magyar/

Trianonról a Szlovákok és itthon....

Olvassátok el és csodálkozzatok! A Szlovák miniszterelnök beszéde Trianon kapcsán az ott élő Magyarokhoz.
Különösen jelentős ez a hozzáállás most amikor a tróger orbánista leggyávább 133 meg a pamacsbajszú ország bunkója kövér megtiltotta az ellenzéknek, hogy felszólaljanak a Trianon emléknapi ülésen. A mi trógerjaink most Trianon kapcsán is a nemzet megosztására játsszanak és nem az összefogásra. Szlovákiában pedig a közös hazáról a közös jövőről az összefogásról szól a dolog.

Példát vehet erről a hozzáállásról az orbán rezsim! Miért is? ...mert ez a hozzáállás a megbékélésről az ország népeinek összefogásáról szól, arról hogy a történelem egy múlt a jelen pedig az, hogy összefogni a közös hazában és előrenézve előre menni. Ezzel szemben az orbán banda a gyűlölködésre a magyar nép megosztására játszik és arra alapozza hatalmát. Előbb magyart a magyarral idehaza, majd honi magyart a külhoni magyarral uszít össze. Ez az óriási különbség. Egyéberánt örömmel látom, jócskán változott a Szlovák politika az ott élő Magyarokkal szemben is! Csak így tovább összefogva a közös hazában a közös Európában!

Igor Matovič trianoni beszéde – Először magyar fordításban a Körképen

Elhangzott, 2020. június 2-án a pozsonyi várban, 100 meghívott felvidéki magyar és a szlovák kormány miniszterei, államtitkárai és az OĽaNO parlamenti képviselői előtt:

Sziasztok, kedves barátaim! (szerk. megj. ezt magyarul mondta.)   Remélem, hogy a kiejtésem legalább olyan jó volt, mint ahogy a kolléganő (szerk.megj. a műsorvezetőre gondolt) beszél szlovákul.   Tudják, általában fejből szoktam beszélni, de hajlamos vagyok belegabalyodni, így ma papírra is leírtam. Egyben mindannyiukat nagyon őszintén köszöntök a mai találkozón. És most engedjék meg, hogy felolvassam.   Köszönöm, hogy elfogadták meghívásomat a trianoni békeszerződés 100 évvel ezelőtti aláírása alkalmából, mely egyben a nemzeti összetartozás napja is önöknek.   Mai találkozónk oka ugyan a történelem, és az első világháborút követő eseményekre való emlékezés, de a fő célom inkább megformálni a közös kérdéseket a jelenre és a jövőre vonatkozóan, megtalálni a közös víziókat, és a legszélesebb kontextusban megtalálni azokat a válaszokat is, melyek aggasztják a magyarokat, szlovákokat, és Szlovákia más nemzetiségeit.   A mai találkozó értelme nem az, hogy a történelmi összefüggéseket boncolgassuk és hogy aprólékosan azt vizsgáljuk, ki, kinek, mikor csinált rosszat. Tudjuk jól, hogy a 20. század egész Európára nézve szenvedést hozott, így a szlovákoknak és a magyaroknak is. Emberi szempontból teljesen értem, hogy a trianoni döntéssel kapcsolatban sokan a mai napig szomorúságot és bánatot éreznek. Ugyanakkor hiszem, hogy önök is tudatosítják, hogy Trianon olyan történelmi folyamatok eredménye volt, melyek során a magyar elit sok hibát vétett, és több rosszul időzített lépést tett.   Ugyanakkor meg kell érteni azt is, hogy ami az egyiknek veszteséget és igazságtalanságot jelentett, az másoknak esélyt és lehetőséget hozott.   Azt gondolom, hogy a történelmi Magyarország a miénk is volt. A szlovákok a magyarok és a többi nemzetiségek mellett együtt harcoltak a török hódítás ellen. A magyar királyok nemcsak a magyarok életéről és sorsáról döntöttek, hanem a szlovákokéról és mindenkiről, akik a történelmi Magyarország területén éltek.   Ezen uralkodók zászlaja alatt évszázadokon át együtt harcoltak a szlovákok és a magyarok. A mai szlovákiai városok a magyar királyoktól kaptak privilégiumokat, a földesuraktól szabadságot, és fejlődhettek egyfajta helyi demokrácia keretén belül.   Legyen hát merszünk kimondani, hogy a magyar történelem a mi közös történelmünk. Hogy a magyar királyok a mi közös királyaink voltak. És Korvin Mátyás leszármazottai az akkori idők francia, német, osztrák nemesi családjaihoz is tartoztak.   De hagyjuk a történelmet a történészekre, mi összpontosítsunk napjaink kihívásaira, mindennapi életünkre és gyermekeink jövőjére.   A februári választások megmutatták, hogy az emberek nemzetiségtől függetlenül alapvető változásokat akarnak a társadalomban. Igazságos és korrupciómentes országot akarnak, ahol mindenki egyenlő függetlenül társadalmi és vagyoni helyzetétől, vagy befolyásos ismerőseinek számától. Az igazságügy és bírósági rendszerben fennálló különbségek szinte már elviselhetetlenek voltak.   Korrupcióellenes programunkra sok magyar is szavazott, hiszen a törvény előtti egyenlőség alapvető emberi jog. Kérem önöket, akik ma itt vannak, segítsenek nekem és a kormányomnak megtisztítani az országot a maffiától és az ingyenélőktől.   Ugyanakkor ki kell mondani az igazságot, hogy Dél-Szlovákia egyes régiói sokáig kénytelenek voltak elviselni az egyes maffiacsoportokat. Tisztítsuk meg együtt Dél-Szlovákiát is, és építsük közösen. Szeretném kérni önöket arra, hogy továbbra is törődjenek Dél-Szlovákiával, természetesen az ott élő szlovákokkal, romákkal és a többiekkel együtt. Továbbra is érvényes, és minden józan ember belátja, hogy Csallóköztől a Bodrogközig található Szlovákia éléskamrája.   Kérem önöket, törődjenek az életkörnyezettel, , hiszen a Kis-Dunán hajózva,Gömörben járva, a Kékkői vár, vagy a komáromi erődrendszer megtekintése, a kürti borfesztivál meglátogatása mindenkinek különleges élményt jelent.   Mi, szlovákok, az önök jelenlétének köszönhetően Szlovákiában egyedi lehetőségünk van arra, hogy megismerjük kultúráját, tradícióját, gasztronómiáját, és bizonyos értelemben eltérő világlátását egy másik nemzetnek anélkül, hogy átlépnénk az országhatárt. Önök lehetővé teszik számunkra, hogy így megismerhessük egy másik nemzet kultúráját és életét Szlovákiában.   Következő nagy közös kihívásunk a szlovák nyelvoktatás a magyar tanítási nyelvű iskolákban. Az oktatás minősége ezekben az intézményekben nagymértékben az önök kezében van. Teljes rendszerű anyanyelvi oktatási rendszer létezik az óvodától kezdve a komáromi egyetemig bezárólag. Személyes találkozásaim Dél-Szlovákiában egy kicsit azt mutatják, hogy komoly problémáink vannak a szlovák nyelv oktatásával a magyar iskolákban. Én, mint miniszterelnök nem szeretném, hogy a fiatalok az államnyelv elégtelen ismerete miatt elhagyják Szlovákiát. Őszintén mondom, hogy nem szeretném, hogy Szlovákia elveszítse így a fiatal állampolgárait.   Az Oktatásügyi minisztériummal együttműködve, a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetséggel karöltve találjuk meg, kérem a megoldást erre a nagyon fontos kérdésre is.   El tudom képzelni, hogy a kisebbségi identitás, állapot, a mindennapokban problémákat is jelent. De önök, szlovákiai magyarok épp az anyanyelvüknek köszönhetően elsajátíthatják a szlovák nyelvet is, mely előnyt jelenthet.  Három ország kultúráját ismerhetik meg egyszerre. Magyarországon, Szlovákiában, és a szlovák nyelvvel Csehországban is. Ebből következik, hogy a nyelvismerettel nyitva áll előttünk a munkaerőpiac, a vállalkozási lehetőség rögtön három országban.   Tehát, kedves magyarok, ebből kifolyólag önök a legközép-európaibb közösség. Használják ezt ki, kérem, használjuk ki, kérem. A magyar művészet és a kultúra rendkívül gazdag. Legyünk közösen büszkék arra, hogy a mai Szlovákia területén olyan nagyságok éltek, mint az írók közül Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Márai Sándor, Grendel Lajos és mások.   Nagy öröm számomra, hogy világhírű zeneszerzők is éltek és alkottak itt, mint Lehár Ferenc, Kodály Zoltán.   Azt kívánom a szervezeteiknek, főleg a Csemadoknak, vagy a komáromi illetve kassai nemzetiségi színházaknak, hogy továbbra is ápolják a közös múltunkat. Kívánom azt is, hogy a magyar istentiszteletek minél több templomban lehessenek. Hiszen az isten szava mindig nyugalmat, békét, szeretetet és toleranciát hoz. Azt is nagyon szeretném, hogy Dél-Szlovákiában és az ország többi régiójában fejlett infrastruktúra lehessen, hogy jó vállalkozói körülmények lehessenek, hogy minél több munkahelyet hozhassunk létre, egyszerűen, hogy az embereknek Szlovákiában jó életük legyen.   Úgy, ahogy a 19. és a 20. század fordulóján a szlovákok segítették Budapestet építeni, úgy vagyunk ma gyakran szemtanúi annak, hogy a pozsonyi építkezéseken az ízes mátyusföldi vagy csallóközi magyar szót hallani.   „Nyomd a maltert, Pista,“ hallottam nemrég az egyik építkezésen itt nem messze, a pozsonyi várnál. Szeretném felszólítani ezért önöket, hogy nyomjuk együtt a maltert. Építsük együtt Szlovákiát közösen. Építsük az együttműködést a V4-eken belül, építsük a közös Európánkat. Találjuk mega legideálisabb formáját annak realizálására, amit a kormányprogram a nemzetiségek számára tartalmaz.  És ha úgy érzik, hogy nem kapnak elég figyelmet, ha a történelmi eseményeknél, vagy a sérelmek tekintetében kimondatlan témák vannak, akkor üljünk le, vegyük át őket, és keressük a lehetséges megoldást és kölcsönös megértést.   Tisztelt jelenlévők, a trianoni szerződés aláírásának 100. Évfordulóján a kezemet nyújtom a közös cselekvéshez közös dolgaink megoldása érdekében.   Engedjék meg a végére néhány rögtönzött gondolatot is mondjak. Tényleg őszintén fontos számomra, hogy mindannyian jól éljünk Szlovákiában. Függetlenül mindentől, de most leginkább attól, hogy édesanyánk milyen nyelvet tanított meg beszélni minket. Tényleg őszintén szeretném, hogy Dél-Szlovákiában az édesanyák mindenféle félelem nélkül taníthassák gyermekeiket az anyanyelvükre. Hogy egyúttal szeretettel azt is javasolják gyermekeiknek, hogy szlovákul is megtanuljanak, így megtudják, hogy Szlovákia az ő hazájuk is, mely nem másodrangú polgárkért tekint rájuk.   Egy kis érdekesség, holnap Csehországba utazom hivatalos látogatásra több miniszteremmel együtt, és két ajándékot viszek. Az egyik családi ajándék, saját bodzaszirupom, Miloš Zemannak és Andrej Babišnak, a másik ajándék pedig üvegben szárított alma lesz Felszőszeliből egy helyi magyar gazdától. Tehát holnap egy kicsit szlovák-magyar ajándékot viszek.   Van ebben a teremben egy érdekesség is. Ott, felnyitva az i.e. első századból származó kelta emlékek vannak. Érdekességük, hogy akkor keletkeztek ezen a területen, amikor sem szlovákok, sem magyarok nem voltak még itt. Az évek, évszázadok alatt változtak a határok, a népek is vándoroltak. Ezen a területen éltek a kelták, itt volt a Nagymorva Birodalom, később Ausztria-Magyarország, majd Csehszlovákia, ma Szlovákia, de többé-kevésbé együtt vagyunk itt. Olykor úgy érzem, ilyen találkozókat is szervezni kell, egyúttal felvállalni a történelmi Magyarországot is, mert azt gondolom, hogy ez a történelmi igazság. A történelmi Magyarország a mi közös államunk volt, ahol önök, magyarok többségben, mi, szlovákok kisebbségben voltunk.   A történelem, a múlt ma új vonalakat, új határokat rajzolt, és Szlovákiában ma lehet, kicsit fordítva van. De nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudják a saját életükből is, hogy ha sokat nézegetnek is hátra, az nem nagyon segít, csak a nyakuk fájdul meg.   Köszönöm, hogy eljöttek, és kérem, a mai találkozót tekintsék kinyújtott kéznek önök, szlovákiai magyarok, a Szlovákiában élő magyarok felé.   Köszönöm.   Fordította: Körkép.sk

Forrás: https://korkep.sk/cikkek/szemle/igor-matovic-trianoni-beszede-eloszor-magyar-forditasban-a-korkepen/?fbclid=IwAR3tjI3Hzh83ln6LRqXNpL8iClKJWWm5xUNKUcs7UwtghTBATYiPX82J0bw
KÖRKÉP.SK

Tábornok urak! Lehet példát venni!

Nálunk mikor mondana ilyent egy tábornok? ...akár rendőr, akár honvéd tábornok? ...Tartok tőle...ezek soha.

Mike Mullen a US Navy admirálisa és vezérkari főnök tegnapi nyilatkozatából:

"Államunk polgárai nem ellenségek, soha nem lehetnek azok. A városok utcái az otthonunk, a munkahelyeink és nem harctér. A probléma nem politikai, s nem is szabad ekként kezelni. Míg mindenkinek el kell ítélnie a vandalizmust, az erőszakot, a fosztogatást, nem szabad szem elől téveszteni, hogy az intézményes rasszizmus az, amely túlcsordult és belobbantotta a düh és elkeseredés lángját.

Fehér emberként soha nem fogjuk tökéletesen megérteni az afroamerikaiak félelmét és dühét, azt viszont látnunk kell, hogy ezek igaz érzések és nagyon mélyen gyökereznek.

A katonaság bevetésével érvényre juttatni hazánk törvényeit egyenlő lenne azzal, hogy beismerjük, országunk és lokális közösségeink vezetősége megbukott.

Ez nem az erőfitogtatók ideje, hanem az igazi vezetőké."

New York Cityben az egész napos békés tüntetéssorozat után, a kijárási tilalom életbelépésekor szinte "varázsszóra" megjelentek az agresszorok és a fosztogatók izolált csoportjai.
Az eseményeket órákon keresztül élőben követhettük online és a Tv-ben. A képsorok döbbenetesek és szívszorítóak minden békés New York-i lakó számára.

Cuomo kormányzó erősen kritizálta NYC polgármesterét és az NYPD vezetőségét a gyenge teljesítményért. A polgármester továbbra sem akarja behívni a Nemzeti Gárdát, mivel annak vérontás lenne a vége és nem oldaná meg a probléma gyökerét. Cuomo már megemlítette, hogy a polgármester elmozdítása is szóba kerülhet, ha a szituáció nem oldódik meg rövid időn belül.

Az elnök erősen javasolja a kormányzóknak a katonaság bevetését és a tüntetők "lesöprését", ami valószínűleg olaj lenne a tűzre, tekintve, hogy a szólás és gyülekezés valamennyi polgár alapvető joga.

Rengetegen kritizálták az elnök Twitter üzenetét, melyben a városok utcáit csatatérnek nevezte, melyet a bevetett katonaságnak kell dominálni.

Mike Millen a US Navy admirálisa és vezérkari főnök tegnapi nyilatkozatából:

"Államunk polgárai nem ellenségek, soha nem lehetnek azok. A városok utcái az otthonunk, a munkahelyeink és nem harctér. A probléma nem politikai, s nem is szabad ekként kezelni. Míg mindenkinek el kell ítélnie a vandalizmust, az erőszakot, a fosztogatást, nem szabad szem elől téveszteni, hogy az intézményes rasszizmus az, amely túlcsordult és belobbantotta a düh és elkeseredés lángját.

Fehér emberként soha nem fogjuk tökéletesen megérteni az afroamerikaiak félelmét és dühét, azt viszont látnunk kell, hogy ezek igaz érzések és nagyon mélyen gyökereznek.

A katonaság bevetésével érvényre juttatni hazánk törvényeit egyenlő lenne azzal, hogy beismerjük, országunk és lokális közösségeink vezetősége megbukott.

Ez nem az erőfitogtatók ideje, hanem az igazi vezetőké."

Forrás: Az eredetiért Katt ide!