"A két menet – avagy a kreatív nihil diadala
Ha valaki azt mondta volna 1989-ben, hogy a magyar nép egyszer majd újra tömegesen menetelni fog, zászlókkal, jelszavakkal és vezérportrék alatt, nyilván csak
legyintettünk volna: ugyan, mi már kinőttük a május elsejei díszfelvonulásokat, hol van már a kommunista állam és rendszere.
Nos, úgy tűnik, tévedtünk, mert csak időt kellett hagyni, hogy a történelem szarkazmusa beérjen. A kommunista felvonulásokból mára megszületett azok két, egészségesen burjánzó kis unokája: a Békemenet és a Nemzeti menet. Magyarország: az örök családi NER vállalkozás, ahol a múltat nem lezárni, hanem újra és újracsomagolni szokás.
Délelőtt vonul a Békemenet, a kormány hűséges csapata, amelynek célja, hogy megmutassa, a hatalom mögött nemcsak pénz, de tömeg is áll. Délután jön a Nemzeti menet, az új messiás népe, akik azt üzenik, hogy „Mi vagyunk az igazi változás!” – miközben ugyanolyan ritmusra menetelnek, csak más zászlóval és kicsit frissített demagóg szlogenekkel.
A különbség a kettő között annyi, mint a retró és a remix vagy remake között, az egyikben több a nosztalgia, a másikban több a füstgép.
Az ország józanjai pedig bámulják mindezt, mint egy rosszul sikerült színházi előadást, ahol a szereplők elfelejtették a szöveget, de a tapsrend már ki van adva. A közönség hol kacarászik, hol ásít, majd hazamegy, mert érzi, hogy ebből a történetből már régen hiányzik a cselekmény.
1956 hősei egykor a szabadságért harcoltak. Ma a menetelők a fényképezőgépekért harcolnak, hogy ki látszik nagyobbnak a drónfelvételeken. Akkor a zsarnokság ellen kelt fel a nép, ma a zsarnokság érdekében és ellen egyszerre menetel, ki-ki a maga szponzorával.
Közben a nemzet elhiteti magával, hogy „fejlődik”. Mert lám, már két tömegrendezvényt is tud egyszerre tartani, ez aztán az innováció! A társadalmi nihilizmus pedig gyönyörű virágzásban, a tartalom helyett a PR, a koreográfia számít, az eszme helyett a hangerő, a gondolat helyett a szelfi.
Ha ez a fejlődés, akkor valóban messzire jutottunk, hisz a gondolkodó polgár helyét átvette a hűséges menetelő és a dühös kommentelő.
Valójában nem is két menet van ma, hanem egyetlen, ami a nemzeti önámítás menete. Ahol mindenki hiszi, hogy halad valamerre, pedig csak körbe-körbe járunk, zászlóval a kézben, jelszóval a szájban, ürességgel a szívben. Itt érnek össze végül, a két tábor, a két hit, a két szónok, mert ahol ennyi menet van, ott a cél úgyis ugyanaz. Nem is csoda, hogy egyik meghívja a másik embereit, hisz a koreográfia közös, a zászló ugyanaz, csak talán másik rúdra tűzve. A rendszer és a ellen rendszer kéz a kézben menetel, ténylegesen nem is egymás ellen, hanem már-már egymásért. Mert végül is, aki egyszer megtanult ütemre tapsolni, az már csak ritmust vált, nem politikai és társadalmi irányt, pláne rendszert.
S a végén, amikor a kutyagolásosdi után leszáll az esthomály, és a város újra elcsendesül, a zászlók lehanyatlanak, a jelszavak elhalnak, az egészségügyi adrenalin túra után Tursta Peti haza tér, Nemzet Mentő Viktor Brüsszelbe röppen, hogy megvédje a magyarság kivételes nagyságát, már csak egy találós kérdés marad ismét megválaszolatlanul.
Vajon hány menet kell még, hogy rájöjjünk, hogy nem előre megyünk, hanem magunk körül keringünk, mint a történelem legszorgalmasabb hölgyei-férfijai a semmi közepén. Hány új „nemzeti” és „békés” menet kell még, hogy felismerjük, nem az ország vonul, csak a józan ész hátrál? Talán majd akkor lesz vége, amikor a tömeg végre megáll, lenéz a kezében lobogó zászlóra, és rádöbben, nem a szabadságot viszi, hanem a saját félrevezetettségének a jelképét lengeti."
Varga Sándor
