Ha nem haragszanak, itt nem csak Orbánnal van a baj.
Tizenegyedik napja járom az országot.
Azt látom, amire számítottam: egy gyötrődő, legtöbbször rosszkedvű, feszült, cél nélkül sodródó, panaszkodó közösséget. Szétesett itt minden. Hogy azért írom ezt, mert azt akarom sugallni, annyi a feladatuk, hogy szavazzanak rám és én ripsz-ropsz megoldom? Dehogy. Kampányszöveg jön most? Nem. Sőt!
Rendkívül primitív intellektuális, erkölcsi keretben folynak vitáink. Orbán rossz, nem, dehogy, ő az egyetlen, az igazi magyar. Gyurcsány hazaáruló, szemkilövető. Magyar megszabadít minket a gonosztól, mindegy, hogy mit gondol, Orbán eltakarítása a legfontosabb.
Ennyi? Ez lenne a holnap Magyarországának színvonala?
Nem néznének rá a térképre? Nem olvasnák el az elmúlt ezer év magyar történelmét? És ha megtették, akkor mit látnak, mit gondolnak? Azt, hogy nekünk a Türk Tanács az igazodási pont, hogy Moszkva, Peking, Ankara a partnerünk? Hogy az európai országok szabad, önkéntes szövetsége az ellenség? Ezt látják? Ha igen, akkor szerintem Önök súlyosan tévednek. Tovább megyek: Önök a legsúlyosabb történelmi hazugság forrásai, hordozói, követői, áldozatai.
Magyarország európai ország. És nincs vagy. Orbán nem tud elvinni innen bennünket, nem tudja kivezetni Magyarországot Európából.
A történelem erősebb, mint Orbán.
A Megváltó eljövetele, a parúzia iránti a vágyakozás belőlünk fakad. Sokan hiszik, hogy jön majd valaki, aki megment bennünket és megold mindent. Orbán is, Magyar is felkentnek hiszi magát. Tehetik, mert sokunk nem a megoldás, hanem a megváltás részese akar lenni. Kegyként akarják a boldogságot.
Szerintem ez nem fog menni.
Legalább egy évszázada menekülünk fel nem ismert és el nem fogadott sorsunk elől. A nemzetet múltja semmire se jogosítja a mában. És végképp semmit nem mond arról, hogy mire lesz képes holnap. Nincs magyar felsőbbrendűség, nincs magyar faj, nincs magyar előjog. Semmi nem jár csak azért, mert magyarok vagyunk. Gyötrelmes veszteségeink feldolgozására képtelennek tűnő, panaszkodó, dacos, csakazértis népként szervez meg bennünket Orbán. Látjuk az eredményt: vesztesek lettünk. Az elmúlt másfél évtizedben mindenki lehagyott minket, Európa leggyengébb, legsebezhetőbb országává lettünk.
Baj van azzal az országgal, melynek közélete mások megvetésére, utálatára, mi több, az eltérő gondolkodású, kultúrájú, életmódú emberekkel szemben érzett gyilkos indulatokra épül.
Baj van azzal az országgal, amely nem közös cselekvésre, hanem a vezetők rajongó követésére hívja polgárait.
Baj van azzal az országgal, amely a nyers erőt jobban tiszteli a becsületnél.
Baj van azzal az országgal, melyet urai kifosztanak, népe mégse lázad.
Baj van azzal az országgal, amely megtagadja a segítséget a bajban lévőtől, például szomszédjától, amikor az történelme talán legnagyobb küzdelmét folytatja, mert egy mocskos hatalom megtámadta, öli embereit, asszonyokat, gyerekeket, rabolja földjeit.
Aztán még hozzáteszem: baj van azzal az országgal, amely elhiszi, hogy egyszerre lehet adókat csökkenteni és eközben az állam mégis többet adhat majd mindenre, mindenkinek.
Baj van az országgal, amely szerint majd megoldjuk okosba.
Mi egyre inkább ilyen ország lettünk.
Orbán tette, de mi nem csak engedtük, többségünk még örült is neki.
Önök látnak okos, felelős, nyilvános vitákat mindennapi életünk dolgairól? Én nem. Jelszavak és plakátigazságok tengere a magyar közélet. A lényeget illetően némák és süketek vagyunk. A hatalom használati tárgyai, önző uralmuk lelkes szolgái, elfogadásba belefáradt túlélők, baljobb tapsoncok, legjobb esetben is csak pillanatlángú forradalmárok lettünk.
A túloldalról dezertáló korábbi ellenfél a leghitelesebb ellenálló.
A tegnapi kollaboráns a ma hőse.
Rendes baloldali jobboldali vezetőt keres.
Nem hibáztatok én senkit.
Ilyenekké lettünk, rossz formában vagyunk, kódorgunk a történelem leállósávjában.
A haza birtokbavétele nem zászlólengetés.
A hazafiság nem díszmagyar, nem könnyes szemű elaléltság, nem vak menetelés, nem ájtatos csodálat.
A hazafiság nem a haza másik fiának, lányának utálata.
A hazafiság a közös élet öröme, a közös akarat, a felismerés és elfogadás, hogy különbözőségeink mellett is egyek vagyunk a hazában, és ez jó, ezért küzdünk, hogy ez így maradjon.
Orbán nem közös hazát akar. A magafajták (jaj, de borzasztó ezt leírni is) hazáját akarja. Magyar kétségeket ébreszt, hogy vajon különb-e nála. Mindegyikük azt képviseli, hogy csak ők vannak érvényesen.
A többség mintha nem közösen cselekedni, hanem valakit követni akarna. Akár vakon is. A harcosan, lelkesen követők nem birtokba akarják venni a hazát, hanem haszonbérletbe adni a Vezetőnek. Valójában bárkinek. Bárkinek? Vigyék, gondolják, cselekszik ők. Ha nekem megadják, ami nekem jár, de legalább ígérik, akkor bánja a fene, vigyék, tegyenek vele, amit akarnak, csak nekem legyen meg a jussom, ha más nem, a hit, hogy helyesen cselekedtem.
Jóravaló emberek örömzeneként rekviemet hallgatnak.
Odaadtuk az országot egy bűnbandának. Lopnak és rabolnak, jogot és vagyont egyaránt. Egy részünk nem csak hogy nem bánja, még lelkes is. Ők a bűnt mentve megmagyarázzák, hogy így jön létre az új keresztény, konzervatív (tőkés)osztály. Ami tehát első ránézésre bűnnek látszik, az valójában nem az, hanem Mária Magyarországának felépítését célzó szükségszerűség, a teremtő Istennek való megfelelés. Jézus – ezek szerint - Hatvanpusztáért feszíttette meg magát a Golgotán.
Akik meg mindezzel szemben állnak, azok közös cselekvés helyett elemeznek, magyaráznak, kifogásokat keresnek, majd sokadszorra a helytartó korábbi emberében találják meg a Megváltót. Tiberius röhög a markában.
Nem vagyunk menthetetlen ország. Ugyan! Ki mondja ezt?
Nehezen találjuk helyünket, ez igaz. Elveszett az egykori középhatalmi státusz, közel Bizánc, ölelni akar Moszkva, érintkező világok peremvidéke vagyunk. Ki a határok metszésében él, nem lankadhat. Mi mégis ellustultunk. Azt hittük, végleg kikötöttük a kompot Nyugaton. Kiderült, hogy van, aki megkísérli eloldani ezt a kötelet. És vannak követői. Nem kevesen. Ami most zajlik, az az elmúlt ezer egyik év legnagyobb árulása. Az árulók, élükön Orbánnal azt hiszik, szembe tudnak menni a történelem folyásával, közös létezésünk legmélyebb igazával, európaiságunkkal, miközben csak sodródnak és sodornak bennünket is. Hová? A történelmi semmibe.
Orbán vadember.
Minden, ami nem Európa.
Orbán az önzés, az erőszak, a durvaság.
Magyar nem Orbán. Csak ennyit tudunk róla. Önöknek ennyi elég?
Jobb vagy rosszabb?
Önök tudják?
Önök elfáradtak az Orbán elleni egyenlőtlen küzdelemben. Már mindegy, csak legyen vége – a többségük ezt mondja.
Nézzék el nekem, nekünk ez nem elég.
Csaknem lehetetlen helyzetbe sodortuk magunkat. Orbán a pokolba vezet minket, Magyar a hamis Mennybe. Mindeközben az egész világ kifordul négy sarkából: Trump macskajancsiként viselkedik, Putyin háborús bűnös, Hszi Csin-Ping mindjárt Tajvanon van, holnapra azon is túl. Orbán távlata a falusi kocsmáknak adott pénz, Magyar meg mindenkinek megígér mindent. Ez lett a színvonal.
Ide jutottunk.
Illetve van még más is: lehet utálni Gyurcsányt, kiröhögni Hadházyt, lesajnálni a Momentumot, megszokásból is szidni az MSZP-t. Ez a választék.
Vissza Európába! – ezt mondom nektek.
Hogy mi Európa?
Cizellált szövedéke az életnek. Önzetlenség. Alázat, a másik tisztelete. Nyitottság. Képesség, meglátni a másik gyönyörűségét. Hinni az emberben és engedni az Istent. Európa a szabad útválasztás, a többiekkel való összekapaszkodás. Európa a zsidó-hellén-keresztény örökségbe oltott felvilágosodás.
Mi maradtunk a normalitás.
Kapaszkodó a holnaphoz.
Sebzetten is tisztességesek.
Hogy miért csináljuk, csinálom?
Mert hisszük, mert hiszem.
Mert ez az életünk.
Azt meg nem adjuk.
